Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - NYELV ÉS ÉLET - Jakab István: „Előlépett” az immár
„Előlépett" az immár 91 kiemelve érezzük a beszédhelyzetre vonatkoztatást, mert az elsőként idézett éneket esti, a másodikat reggeli istentiszteleten éneklik a hívek. De az immár egyes jelentéseit A magyar nyelv értelmező szótárában vizsgálva is meggyőződhetünk arról, hogy ez a szó a már-hoz viszonyítva valamivel többet jelent. A már-1 elsősorban időre vonatkoztatva használjuk sokallást kifejező nyomósító szóként (a szótárok határozószónak, a nyelvtanok módosítószónak minősítik szófaji szempontból). Az immár- főként jelen idejű igealakkal vagy névszói állítmánnyal kapcsolatban - a jelenlegi állapot, helyzet kiemelésére, a megelőzővel való szembeállítására - alkalmas 'most már' jelentésben. Például itt: „Ki minket üldöz, szívét vájja ki, Ki minket nem ért, önmagát gyalázza, Mert ott vagyunk mi immár mindenütt” (Ady). Múlt idejű igealakkal kapcsolatban rendszerint a beszéd idejéhez közeli múlt jelölésére szolgál, pl. itt: „Elmondja, hogy öregségének nagy munkáját immár befejezte” (Ambrus Zoltán). A legközelebbi jövőben bekövetkező eseményre, változásra vonatkoztatva, a jelenhez való közelség kiemelésére is jól alkalmazható: „A nagyszabású ünnepély realizálása immár küszöbön van” (Tolnai Lajos). Természetesen az értelmező szótári példákon kívül sok szépirodalmi szövegben találkozhatunk az immár-ral a beszédhelyzetre vonatkoztatott megjelenítő szerepében. Ezek közül említsünk meg még egyet, már csak azért is, mert bár vizsgált szavunk egy vers végén, s beszédhelyzet leírása után, a költemény utolsó szavaként fordul elő, mégis úgy érezzük, nagyon hatásosan betölti megjelenítő szerepét. Radnóti Miklós „Hetedik ecloga” című verséről van szó. A keserves barakkélet leírása után a költő a kedvesére gondol, s nem jön a szemére az enyhet adó álom. Alszik a tábor, csak ő van ébren, félig szítt szigarettát érez a szájában a csók íze helyett. Ebben az állapotában tör fel belőle: „mert nem tudok én meghalni se, élni se nélküled immár.” S az olvasónak nincs nyelvi hiányérzete, mert az előző sorokban részletes tájékoztatást kapott a költőtől a beszédhelyzetről, amelyre a végszói immár vonatkozik. Ha csupán ezt az egypár idézetet vizsgáljuk is meg, láthatjuk, hogy ezeknek az irodalmi idézeteknek a szerzői nem egyszerű, mindennapi megállapításokhoz használták az immár szót, hanem valamiféle viszonyítást is ki akartak fejezni a segítségével. Ugyanezt tapasztaltuk az egyházi énekek vizsgálatakor is, csak azokban - mint arra már fentebb rámutattunk - adva van az immár szónak a beszédhelyzetre vonatkoztatása is azzal, hogy az egyik éneket este, a másikat reggel éneklik. Ezzel akár be is fejezhetném írásomat azzal a tudattal, hogy foglalkoztam e nyelvhelyességi problémával, s megvizsgálva a kérdést, hasznos tanácsot adtam az olvasónak, arra buzdítva őt, hogy ne a divatszóvadász fiataloktól próbálja ellesni e szó helyes használatát, hanem íróink, költőink szóhasználatához igazodjék. A reformátusok még bizonyos egyházi énekeiben jó példát találnak a két szó megkülönböztetett használatára. Csakhogy... Ha egy kicsit alaposabban elgondolkodom a problémán, látom, nem is olyan egyszerű ez a kérdés, amilyennek látszik. Mert könnyen elfújja a református ember az énekeskönyvéből, hogy „A nap immár elenyészett”, illet
