Irodalmi Szemle, 2010
2010/10 - Tőzsér Árpád: Túlélők egymás között (Beszélgetés Főnöd Zoltánnal)
16 Tőzsér Árpád Jómagam gimnazistaként, ifjúsági vezetőként, mozgalmi emberként találkoztam az ideológiával. A népi írók persze megelőzték nálam a baloldali eszmeiséget. Ők eleve a „kiválasztottjaim” közé tartoztak. Magyar szakos tanárunk volt a „közvetítő”, aki Karácsony Sándor, Németh László, Szabó Dezső és mindenek felett Ady Endre munkásságát sulykolta belénk. És ez az értékrend számomra az 1948-as baloldali fordulat után sem változott. A népi írók eszemisége és az új ideológia mérsékletre tanított. A gimnázium tanulójaként előbb az iskola ifjúsági szervezetének a titkára, majd három képzési forma (a gimnázium, a tanítóképző és a gazdasági iskola) városi titkára lettem, de ha az ún. osztályidegen diáktársainktól, grófi és dzsentri sarjaktól kellett megválnunk, sohasem voltam képes az igen/igen, nem/nem kizárólagosság etikáját érvényesíteni. Ez a magatartási forma érvényesült számomra a pártállamban is. Amikor katonai szolgálatom letöltése után, 1960-ban az Új Szóba kerültem, azzal kezdtem rovatvezetői munkámat, hogy közöltem a főszerkesztővel (egy „ősbolsival”!), akkor vállalom a tisztséget, ha megszünteti a közlési tilalmat azokkal szemben, akiket az ’56-os magyarországi eseményekkel való azonosulásuk miatt (Rácz Olivér, Török Elemér, Mács József és mások) kitiltott a lapból. A meglepetés erejével hatott kollégáimra a feltétel elfogadása, mivel a főszerkesztő ebben a kérdésben minden korábbi javaslatot elutasított. Dobos László miniszteri tisztségből való felmentését követően, 1972-ben, ismét felkértek a Madách Kiadó igazgatói tisztségének a betöltésére. Azzal a feltétellel vállaltam, hogy biztosítottak, diktátumok nélkül végezhetem a munkámat. Egy hónap múlva beszélgetésre hívott a pártközpont ideológiai osztályának vezetője, és közölte velem, hogy Dobosnak (aki miniszteri leváltása után újra a korábbi munkahelyén, azaz a Madáchban kezdett dolgozni) távoznia kell a kiadóból. Reagálásom egyértelmű volt: piszkos munkát, kidobó szerepet nem vállalok. Egy hét múlva Pezlár elvtárs, a mindenható ideológiai titkár fogadott, s jelezte, ragaszkodik a döntéshez. A kemény vita során közöltem vele, visszautasítom azt a módszert, ahogy visszaélnek a politikai helyzet adta lehetőségeikkel. Végül visszakozott a párt főideológusa, és néhány éven át békén hagyták a kiadót. 1978-ban azonban elérkezettnek látták az időt, hogy (mivel kettős tisztséget viseltem) előbb az igazgatói tisztségből, majd a főszerkesztői beosztásomból is felmentsenek. Váltásra és távozásra 1983-ban került sor. Ekkor kerültem aztán a Comenius Tudományegyetem magyar tanszékére, de erről már volt szó. Hogy mi volt a receptem? Untam a buta és gátlástalan embereket. És nehezen tűrtem a hatalmi önkényt. Érdekes a megjegyzésed, hogy hogyan lehetett a pártállamban párttagként ugyan, de egyenes derékkal talpon maradni? Meredek vitáim, kemény jelzőim során néha magam is „elszabadultnak” találtam a válaszaimat, melyekre esetenként figyelmeztettek is, hogy taktikusabban kellene viselkednem. Úgy voltam azonban vele, mint a kálvinista énekben, hogy „térj magadhoz, drága Sión!” Miért én legyek tapinatos, ha a funkcionáriusok a hatalomtól megré- szegülve móresre szeretnének tanítani.
