Irodalmi Szemle, 2010
2010/10 - Tőzsér Árpád: Túlélők egymás között (Beszélgetés Főnöd Zoltánnal)
Túlélők egymás között II hónap múlva, orvosi engedéllyel visszaballagni, Somogyországba. Könnyű volt a- zoknak, akik átgázoltak a Garamon vagy az Ipolyon, és már otthon is voltak, én a Dunán nem gázolhattam át. De a tanulmányaimat így is befejeztem. Két magánvizsgával és két felvételivel sikerült behoznom a lemaradást, és így 1950 májusában az osztálytársakkal érettségizhettem. A reáltagozaton végeztem, mivel a humán tagozaton a nyelvek (latin/görög, angol, német) gondot okozhattak volna. A reál tagozaton, sok matikával és fizikával, és heti 4-5 óra angollal „megúsztuk”. Érettségi után két helyen (Pécsett a jogi karon, és Pesten a közgázon) felvételiztem. Mind a két helyen, tandíjmentesen, felvettek. A közgáz mellett döntöttem, elsősorban a távolság miatt. Naiv lélekként azt hittem, nyakunkon a jobb világ! Szeptemberben tudtam meg, hogy a csehszlovák kormány nem engedélyezi a kiutazást. így maradtam itthon, álláskeresésre fogva magamat. Az elhelyezkedés nem volt gond, mivel tanítóhiány volt, a régiek (iskola híján) az óhazába kényszerültek, számunkra 1949-cel kezdődően új lehetőségek nyíltak. Érettségivel „magasan képzett” tanítók voltunk. Előbb Bősön, a polgári iskolában tanítottam, majd - két hét múlva - az akkori igazgató (aki földim volt) magatartása miatt kértem az áthelyezésemet. A Csilizközbe kerültem, Czilizradványon a polgári iskola megbízott igazgatójaként kezdtem az új életemet. Később Nemesócsán és Nagymegyeren tanítóskodtam. Közben ránk szabadult a mozgalmi élet, s alig győztük a kultúraművelést, ifjúságszervezést. Nagy idők voltak, mi legalábbis úgy éreztük. És amikor a hadsereg érdeklődni kezdett irántunk, felcseréltük az egyetemi „távtanulást” és tanítást, és rendes hallgatóként, Pozsonyban, a mai Comenius Egyetemen „szakmát” szereztünk, tanári képesítéssel végeztünk. A katonaság után én az újságírás vonzásába kerültem, az Új Szó szerkesztője, majd a kulturális rovat vezetője, később a Madách Kiadó igazgatója lettem. És miután (tíz év múlva!) politikai „megbízhatóságomat” megkérdőjelezték, 1983-tól a Comenius Egyetem magyar tanszékén folytattam pedagógiai pályámat. 1986-ban, a kandidátusi cím megszerzése után a tanszék vezetője lettem. 1989-től egyetemi docensként és 1998-ban, a tudományok jelöltjeként az egyetemről mentem nyugdíjba. A Jóakaróim” (Pozsonyban és Budapesten!) megfúrták a professzori kinevezésemet, illetve a nagydoktori cím megszerzését. A Bölcsészkar Tudományos Tanácsa 20:1 szavazatarányban támogata kinevezésemet. Az Egyetem Tudományos Tanácsa, egyéves késéssel és négy pozitív opponensi és négy pozitív külföldi szakvélemény, valamint a budapesti ELTE rektorhelyettese és a habilitációs bizottság elnökének a támogatása ellenére 1994. december 12-i ülésén (17 igen, 6 nem és 7 tartózkodás mellett!) elutasította a kinevezésemet. Nagydoktori munkámat (a változatosság kedvéért!) a Magyar Akadémia Tudományos Tanácsa utasította el. Az okok a mai napig ismeretlenek számomra. Üzenet című monográfiámat (amely a két világháború közötti kisebbségi irodalom történetét dolgozta fel, és 1993-ben a budapesti Akadémiai Kiadó, és ugyanebben az évben a pozsonyi Madách-Posonium jelentette meg) úgy seperték le az asztalról, hogy a kéziraton nyoma sincs annak, hogy valaki is átnézte volna. Az előállt helyzetben többször
