Irodalmi Szemle, 2010
2010/9 - Eseménynaptár
A rebellis (2) 93 Szobalány: Hagyjátok már beszélni! Lovász: Nem emlékszik ez semmire! Azt se tudja, hol hagyta el a málháját! Kocsis: Nem-e? Csak te jártál vóna ott, majd megtudtad vóna! Ahogy a kisurunk megkapta az üzenetet, egy minutumba se telt, mán málházni kellett, oszt jönni, jönni, hazafele. Se a lovak, se ű, nem pihent egy órát se! Neki a nagy meredek hegyeknek, pedig ott még olyan hó vót, hogy csizsmaszárig irt! A lovainkat otthagytuk a hegyek lábánál. Azt monta a sváb, aki vezetett, hogy azok nem bimák ki a hegyi utat. Ű adott osztán olyan kis hegyi lovakot. Hát azok osztán mentek, mint az istennyila! Lovász: De a málha! Kocsis: Az úgy vót, hogy a hegyszorosban egy sziklában beakadt a tengelyem, oszt a kocsi felborult. Osztán mig én ott veszkelödtem a kerekkel, a kisgazdámék elhagytak. Hisz olyan hózivatar vót, hogy a lovak farát se láttam, nem az utat! Hát elmaradtam tüllök! (kettős csengetés, a szobalány felugrik, és kimegy) Lovász: De a keszkenő, amit Lizinek hoztál, bezzeg nem maradt el tülled! Kocsis: Az a nyakamba vót egy tarisnyába! Szobalány: (sietve jön) Hamar forralt bort a kisurunknak! Meg forró tömlőt az ágyba! (a szakácsnénak) Tegyék bele nádmézet! Úgy szereti! Szakácsné: Nekem te ne parancsolj, ott a kocsisod, hozott neked keszkenőt, annak parancsolj! Égnek emelni a dárdát! Úgy bizony! (nagy nevetés) Tudom én azt ma- gamtul is, nem most szakítottak le a szilvafárul! Elébb ismertem a kisurunkat, mint hogy apádnak eszébe jutottál volna! Én mán Munkácson is szakácsné voltam hugocskám! Hát ahhoz tárcsád magad! Kocsis: Osztán azok a farkasok... Szakácsné: Elég volt már a lotyogásból! Mindenki menjen a maga dolgára! ne lopjátok itt a napot! Isten szent napját!... Itt a tömlő, fogd meg és vidd! Lovász: De nagy az ijedelem! De nagy! Pedig nem szolgált rá a kisurunk! Alighogy visszatért abbul az Itáliábul, abban a minutumban kilovagolt a strasszéra a deres cső- dörön. Az meg mintha tudná, ki ül a nyergében, úgy ment táncolva, hogy öröm volt nézni! Csak az a baj, hogy mikor a strasszé közepére ér, mindig ott ganajol. Szakácsné: (mérgesen, mert a lovász eléje állt) Ne állj az utamba! Látod, most levertem a serpenyőt! Mi közöd hozzá! Ha ganajol, hát ganajol! (a serpenyőre mutat, de a lovász elejti) Szedd fel! Lovász: Hát azt már nem! Hogy én szedjem fel azokat a gombócokat? Az nincs benne a kontraktusomban! Nem én! Szakácsné: Nem azt, te ángyorodott lélek! A serpenyőt! Lovász: (szégyenkezve) Az más! Akkor úgy szóljon! Szakácsné: (kezébe nyomja a boros edényt) Vidd hamar Lizi után! —fény le — (folytatjuk)
