Irodalmi Szemle, 2010
2010/9 - TANULMÁNY - Gál Sándor: Katonásdi és a T-34-es lakókocsi (2)(Napló)
72 Gál Sándor A janovicei napokban azonban az ilyen bizarmak tűnő tények legfeljebb néhány pillanatra állítottak meg, gondolkodni felőlük nem tartottam érdemesnek, meg idő se volt rá. Mintha bizony nem láttam volna gyerekkorom nagy háborújában a karvai út mentén szétlőtt harckocsik roncshalmait... A janovicei valóságban mintha a kettő irgalmatlan távolságra lett volna egymástól, s holmi analógiát vonni közöttük, a lehetőség okán, meg sem fordult a fejemben. Csak később, sokkal később, már az Arc nélküli szobrok írása idején mutatkoztak meg előttem a párhuzamok történelmi mélységei. Az egykori, otthoni „katonásdi”, a játék és történelem, nagyapáim történetei, s az 1944^15 telén megélt valóságos háború tömörült eggyé tudatomba úgy 1963— 64 táján... E kitérők látszatra eltávolodnak a janovicei emlékezés közeléből, én azonban azok későbbi lecsapódásainak geneziseként őrzöm őket, amelyek búvópatakként alámerülnek, majd előbukkannak az emlékezet mélységeibe, mélységeiből egymást kiegészítve és hitelesítve. Az előbb már említett konszolidáció rendjéből következet, hogy naponta - délutánonként - a „parancsolvasást” követően, jutott két-három órányi szabadidő, amit ki-ki tetszése szerint használhatott ki, vagy fel. Volt, aki elment sörözni a kantinba, voltak, akik levelet írtak, vagy olvastak, kártyáztak... Nos, e szabadidő birtokosaként a már említett cseh írók további felfedezése lett a cél, fordítottam verseiket, meg olvastam és írtam is. Az egyik hétvégi kimenőmön beutaztam a közeli Klatovyba, minden különösebb cél nélkül - el a hétköznapi taposómalomból, várost nézni, beülni egy kávéházba vagy étterembe, elfelejteni néhány órára a zsíros „kezeslábasokat”, az olajbüzös acélkoporsók, a félhülye tisztek és tisztesek világát... Klatovy abban az időben helyre városka volt - bár tömve katonával -, amelyben létezett valami „civil”, ha úgy tetszik, polgári hangulat. Az utamba kerülő első kereskedésben vettem egy vastag, barna fedelű füzetet, azzal a határozott céllal, hogy teleírom versekkel. Zsákmányommal aztán betértem egy „németes” fazonú étterembe és megebédeltem. Az asztalon fehér abrosz, az „esusz” helyett - háromrészes sajka - tányér, továbbá kanál, kés, villa... Pénzem volt, hát úri lakomát rendeztem. Ebéd után, kávézás közben pedig kipróbáltam a frissen vett füzetet... Ez volt az első alkalom, hogy több, mint fél év elteltével, jutott időm felmérni a történteket, s átgondolni ezen belül egy lehetséges életforma kialakítását a magam számára. Ami igazán reám nehezedett, az a már korábban is létező megkésettségérzet ismételt megjelenéséből fakadt. Hogy elveszítek ismét két évet, két fontos évet, bután és haszontalanul. Mert a folyamatos tiltások, állandó fenyegetettség, függőség, megaláztatások közepette remény is alig mutatkozott valamit is megvalósítani civil elképzeléseimből. Ennek ellenére mégis úgy találtam, hogy azt a kevéske lehetőséget — a cseh irodalom további megismerésére, olvasásra, írásra stb. — nem
