Irodalmi Szemle, 2010
2010/9 - TANULMÁNY - Kulcsár Ferenc: Gyöngyök és göröngyök (4) (Napló)
64 Kulcsár Ferenc mészeti-gyönyörűséges és természetfeletti-nyomorúságos tartályai vagyunk, mit tudhatunk — éppen emiatt - a létről? Mit kezdhetünk a szörnyű emberi paradoxonnal, azzal a tökéletesen megmérhetetlennel, akik voltunk és leszünk, ha egyszer se a múltunknak, se a jövőnknek nincs határa? Igaz, sejtünk valamit, de ehhez már az kell, hogy rátegyük kezünket a transzcendencia láthatatlan kapujának kilincsére, mi több, résnyire meg is kell nyitnunk, hogy az emberi múlt, az emberi idő feneketlenségéből fuvallat érintse arcunkat. S ezt dadogjuk, talán: ó, embertelenül nagy emberi idő, a mélyeden megfoghatatlan és elgondolhatatlan szellemet érzünk és remélünk, Valakit, aki mellé odarendeltetett az ember, hogy általa és vele éljen; minden, ami a szellem világában évezredek óta végbemegy, erre vall. És amikor nincs így, amikor az emberi nem elveszti közös emlékezetét, felüti fejét a bűn, s mintegy megistenül: ő az éjszaka, a történelmi kataklizmák istene. Talán. Talán, mert a jónak a jele olykor átvérzi a történelem szövetét, Valakinek a feje újra és újra felbukkan a vérből és a húsból, és tanít bennünket. Szintézist teremt, szintézisekből lépcsőket, hogy mehessünk, előre és felfelé. Talán. Nem tudom. És mit tud Thomas Mann? Min mosolyog? Vagy nem is ő mosolyog, hanem az az időn és téren áttengerző kimeríthetetlenség, ami regényeit „megisteníti”? Elképzelhető, hogy a remekműveknek van egy rejtett, mosolygó arcuk is? Annak dacára, hogy a mosoly mögött ott van az ember halálosan biztos bukása? Nem tudom. Talán. * * * Mennyivel „egyszerűbb” Pilinszky János mosolya! Igen, az ő Isten felé forduló mosolya sokkal „érthetőbb”, hisz Isten kegyelméből az emberi drámát, az éhségünk és rettegésünk gyúrta, égig érő véres gúlát, egymásfÖlfalatásunkat mindenek prédája helyett mindenek táplálékává tehetjük. Pilinszky mosolya a mindentudás mosolya, és a semmit sem tudásé, ami u- gyanaz: a bizonyosság végtelen alázata inkamálódik lényében. A látás világosságának és a vakság semmiből-teremtésének egygyökeréből hajtanak ki versei. Vagy a- hogy ő mondja: a dadogás az alfája s az ékesszólás az ómegája. О persze minden dicsérő szót elhárítana, hiszen ha lenne is számukra mosolya, dicséret ezért egyedül Istent illeti, mert О az, aki ír, s nekünk nincs egyéb feladatunk, mint boldogságtól tágra nyílt és zokogástól lezárult szemmel szemlélnünk és befogadnunk az О porba és vizek hátára irt jó hírét, a tékozló fiút visszaváró atyai ház öröktől fogva megterített asztalát. így értem én Pilinszky János tragikusan boldog egyetlen mondatát.
