Irodalmi Szemle, 2010
2010/9 - Csehy Zoltán: Az acetilén áramlása
20 Csehy Zoltán va vagy ironikus éllel megidézett romantikus zenemű kortárs, posztmodem alkotásokban. Nagyjából az a stratégia játszódik le, mint például Luciano Berio La vera storia című operájában, ahol a zeneszerző Calvino nyomán reflektál az írás és olvasás, a hang és a hangérzékelés mikéntjeire. A történet nem pusztán elbeszélés, hanem a történetmesélés analízise is egyben. David Osmond Smith szerint Berio müve lényegében A trubadúr című Verdi-opera laza újragondolása, s erre világosnak mondható zenei utalásokat fedez fel a műben. Hasonlóképpen mintegy ellen- tétezésként van jelen Wagner Trisztán és Izolda című műve is. Berio zenei kifejezésmódja sokrétű és változatos: a Sprechgesangtól a vokális megnyilvánulásokon át a melodikus zenéig, a rock és a jazz világáig számos megoldással találkozhatunk. A történetmesélés és az egyetlen igazság kimondásának lehetetlensége vált a mű fő témájává, ahogy ez Cselényinél is megtapasztalható. A zeneszerzőt nem a cselekmény maga, hanem annak dramatizálhatósága érdekelte: illetve az emberi gondolkodás egyik jellegzetessége, mely radikális ellentétekbe (mítosz-történelem) osztva próbálja meg kifürkészni az igazságot. Csakhogy az ellentétek mindig sarkítottak is, kibillenthetők, egymás ellenébe fordíthatók és nem nyújtanak igazi fogódzót a rendszerező elme számára. Ezt a lélektani folyamatot ragyogóan mutatja be a zene, és Cselényi elszemélytelenített szövegtúlpörgése is. A fragmentált egységek montázssorozata egy rideg szeriális struktúra része, mely nem zár ki semmilyen stílusimpressziót, de egyáltalán nem hoz létre egységesen koherens, meghatározható stílust, hacsak éppen nem ez a stílusszóródás avatódik stílussá. A verses szövegtömbök tehát afféle szegregációs erőszak egységei, melyek közül a) egyik sem értelemcentrikus, b) valamennyi csak afféle központi asszociációs maggal rendelkezik, mely a szöveg széttartását igyekszik ellenőrizhetővé tenni (sokszor eredménytelenül, s így maga az értelemtulajdonítási játék válik műalkotássá), c) egyik sem veszi figyelembe a versolvasói elvárás konkrét jellegét, d) mindegyik túlmutat önmagán, ugyanis a méret, a halmaz csak technikailag lezárt struktúra. Az olvasó tehát folyamatosan választás elé kényszerül, illetve szembesülni kénytelen azzal a fiziológiai képtelenséggel, hogy a szólamokat egy-idejűleg, zenei összkiáradásként hallja, hiszen a feladata nem pusztán az olvasás maga, hanem az olvasáshoz szükséges partitúra megalkotása is, s ez felettébb leterhelő. Az Acetilén ágyak még kevesebb irányt jelöl ki, mint a Cselényi-kötetek általában, e) valamennyi megkérdőjelezi azt a szokványos hermeneutikai alapállást, hogy minden szöveg értelmes, értelemmel bír. A művészi szöveg értelme itt elsősorban zenei értelem, f) minden tömb arra utal, hogy Cselényi az irodalmi hagyományt, akár Cage Europera-ciklusa az operahagyományt, egyszerre akarja ránk zúdítani, mivel a hagyomány nem költemények egymásutánisága, hanem költemények együttes jelenléte, azaz a történetiség kikapcsolható a mindenkori használat és jelenkori előítélet fényében,
