Irodalmi Szemle, 2010
2010/9 - Grendel Lajos: Négy hét az élet (2) (Regényrészlet)
10 Grendel Lajos szabadítja. De abban a rettenetes zajban, üvöltő zenében és hangzavarban senki sem volt kíváncsi a véleményére. Éjfél után a szőrmék meghívta a haverjait a lakására. „Ha akarsz, gyere velünk te is” - mondta Hugónak. Innentől kezdve szakadozni kezdett az emlékek folyama. A képek között hézagok vannak, mondta Hugó, a hézagokban pedig sötétség, mintha a Jóisten lekapcsolta volna a villanyt a világegyetemben, s az összes csillag kihunyt volna egy-egy pillanatra. Arra azonban tisztán emlékszik, hogy csillagos éjszaka volt, és nagyon fényesen ragyogtak a csillagok. Aztán hirtelen fekete lett az égbolt. Persze az is lehet, hogy ezekre a pillanatokra ő veszítette el a látását. Meg nagyon hideg is volt. „Néha még mostanában is érzem azt az akkori hideget.” Aztán meg... hogy is mondja... másfelé mentek. Hugó akkor már jól kiismerte magát a városban, de nem ismerte minden szegletét. A vasútállomáson túli városrészt, ott, a hegyoldalban nem volt eddig alkalma becserkészni. Nem tetszett neki a menetirány. Tudja ő, hogy ez butaság, hogy nem a menetiránnyal volt baj, hanem valójában vele. A baj a fejében volt, ahol forró, gőzölgő tóvá terebélyesedett a sok diszkóban benyakalt szesz. Ám a hatodik érzéke nem tompult el. Igen, már ott, a hegyoldalban kaptatva, határozottan az volt az érzése, hogy a dolgok rossz irányban haladnak. A megérzés! О igen, ott tanulta meg, hogy a megérzésekre, bizony, oda kell figyelni. Megtehette volna, hogy nem megy tovább. De amikor komolyabban fontolóra vette, hogy visszafordul, késő volt már. Nagyon valószínű, hogy visszafelé, egymagában, eltévedt volna. De ha vissza is talál a vasútállomásra, amíg onnan hazakecmereg, kitavaszodik. Volt már alkalma megtapasztalni, hogy az elfogyasztott szeszek mennyiségével egyenes arányban növekszik meg a térbeli távolság, s amikor valaki olyan hótt részegre issza le magát, mint azon az estén ő, annak a szomszéd falu is Vlagyivosztok mellett van. Az éjszakai túra megpróbáltatásai egy panelházban értek véget. Arra megint csak élénken emlékszik, hogy egy nem éppen tágas szobában zsúfolódtak össze, a szőrmók gitározott és énekelt, a többiek bagóztak vagy hánytak, s egy üveg járt kézről kézre, benne valami undorító lötty, talán ánizspálinka; a szőrmók hangja néha kisiklott, s volt ott egy másik, sima képű fiú is, aki egyszer csak se szó, se beszéd, levette a nadrágját, mondván, úgy érzi, mindjárt kigyullad a combja. Aztán egy himlőhelyes lány, aki abban a minutában, amikor beléptek a lakásba, lefeküdt a szőnyegre és elaludt. Aztán még egy lány, a szőrmók kedvese, szintén a delirium szomszédságában, s persze Diana, aki elzavarta a fiúját, mert a diszkóban összevesztek, s most valami csasztuskával provokálta Hugót, amit magyarra úgy lehetne lefordítani, hogy „katona bácsi, hopp, hopp, hopp...” Hugó úgy is mondhatná, hogy az ánizspálinka mellett ez volt az utolsó csepp a pohárban. És most jön a legfontosabb, mondta Hugó, a legfontosabb, amiről mégis a legkevesebbet tudja, s azt is másodkézből. Amire emlékszik, az édes kevés. Ránci- gálják föl a letolt nadrágját, kapálódzik, hátracsavarják és megbilincselik a kezét, az egyik zsaru ordítva káromkodik, egy másik kitartóan pofozza, de nem durván, nyilván azért, hogy magához térítse, Diana az összegyűrt ágyterítőn kuporog és sírdogál,
