Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - Illyés Gyula hagyatékából: Áruló (vers)
Áruló 7 Ó, tanulás, tapasztalás bús győzedelme! Füstölő romokon szökell a tekintet, mely egykor trónusra emelt - szép királyságunk, nagyvilág, mit veszthetünk el még vajon, mit fog kutatni hasztalan holnap szemünk a puszta tájon, mely egyre pusztább, hűvösebb, kietlenebb lesz, mintha csak egy szörnyű járvány söprené. így pusztulhattak egykoron az ősidők nagy griffjei, a jámbor szörnyek, társai a föld zsenge gyermekkorának Itt volt a reggel, mit hozott, tőrével, mit fennen hozott, mit fog elpusztítani délig? porzik az országút, a por vörösen csillog, véresen vonulnak el a délutánok: megannyi gyilkos - este van; ájul a táj, a hold s a nap egy percre némán összenéznek - Lehull az egyik - melyik is? Nem emlékszem már, kimerültén hullt le a szem. A szivben is felhők úsztak, s a képzelet az alkony emlékeivel piros fényeket szomjazott, a pusztulás vöröslő lángját. O, fordulj, fordulj már tovább egy lappal, te szomorú korszak, mielőtt rád esne fejem álomba dőlten vagy halottam Öregszem, s egyre árvulok; néztem az évek vonulását, idegen nyáj ez, nem enyém, nem csodálkoznék, ha megtudnám, nem is éltek, a délibáb
