Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Stefan Borbély: Missa bestialis (Balázs F. Attila költészetéről)
77 KÖNYVRŐL KÖNYVRE Missa bestiális (Balázs F. Attila költészetéről) Balázs F. Attila valójában a nyugati ellenkultúrából is táplálkozó lázadó, nem véletlen, hogy egyik versének idézetét a Beat-nemzedék Allen Ginsbergjétől (Howl) kölcsönzi, ami sok minden egyéb mellett azt jelenti: a költő metafizikusán értelmezi létét a diszemináció (testi, pszichológiai) szétszóratás logikája mentén, amelyet a zuhanás feltételez. Ekképpen lírájának egyik dominánsa a vallásos (de nem szakrális) dimenzió, egy démoni, ám ugyanakkor lázadó szálon, amint azt megfogalmazza a Hiányzol című versben, ahol világosan közli: „Ördög minden költő” - entitás, másképpen fogalmazva: ellentétes azzal a Renddel és Teremtéssel, amit a Divinitás feltételez. Valójában a költő teljes - újból pontosítom: metafizikai természetű - lírai kalandja a Teremtő és teremtett között zajlik, Balázs F. Attila bibliai metaforái világosan jelzik a bukás, a birodalomból való kiválás irányát, melyben az ember, e logika szerint, a szétszóratás (diszemináció), az élet beláthatatlan, gyakran tekervényes útjain bolyongó lényévé válik. A versek kelléktárát figyelmesen kidolgozott ínkongruenciákra alapozó manierista képiség uralja: szétszórt tárgyak, maszkok, amelyeket hol a költő, hol más személyek hordanak, tékozló fiúk és atyák. A napba tekintve a költő nem a ragyogást látja, nem az életadó meleget érzi, hanem a fekete foltokat az égitest felületén, másképpen szólva: a fényt szétdaraboló árnyékot, az aszisztematikus feketét, amelynek hatásaként a domináns sárga egységét veszti a sötétség sávjaiban. A posztharmonikus világ rögeszméje, amely tárgyak és széthulló élőlények maradványaiból, inkongruens törmelékéből áll össze, T. S. Eliot Puszta országaból jön, ehhez adódik hozzá a Babits Mihály és József Attila irányából érkező negatív egzisztenciális borzongás, ám a metafizikai érzésbe konvertált egzisztencialista reszketés e két utóbbi mesterétől eltérően Balázs F. Attila nem inkriminálja a szétesést, viszonyulásában nincs sem szorongás, sem elidegenítés, hanem szembenéz vele, mint az általa megélt új - alkony-modem? - időkjeiét. E tekintetben a kötet képi és ideatikus koherenciája példás: semmi oda nem illő, semmi diszkordancia vagy engedmény az egész élvezetére irányuló vágynak, mindenütt csak szétszóratás (diszemináció), lét fragmensek, sávok, amelyek már nem állnak össze egy kerek, integráló rajzolatú szövetté. „Mozgásformám a zuhanás ” - mutat rá a költő a De Profundis című versben, hogy azután választását az ellenőrzött össze nem illések apoteózisába öltöztesse, a Demiurgosz által már nem irányított lét specifikumaként.
