Irodalmi Szemle, 2010
2010/8 - TANULMÁNY - Szalay Adrianna: A modem prózanyelv - medialitás és irónia
76 Szalay Adriámra iparművészet, mint a szecesszió berobbanó újdonsága. Henry van de Velde a következőket mondja a szecesszió stílusok közötti egyedülállóságáról: A szecesszió esztétikája az ellentmondások esztétikája, s hogy ezeket az ellentmondásokat műalkotásként átélhetővé tehessük, olyan szempontokra van szükség, melyek a megszemlélendő tárgyon, a vizuális tudomásulvételen túllépnek. Benn medialitás poetológiája4 a betű- és szószerintiség szenzuális szövegtapasztalatát tekinti a későmodem befogadásmód biztosítékának, megfoszva a költőt (mediális együttalkotás alanya) a nyelvoperátori szerepétől. Benn poetológiája különleges szerepet juttat a nyomtatott betű irásképének, merthogy annak materiális tapasztalata enged betekintést a szó kettős természetébe, ami „köztes réteg”, ahol „olyasvalami van játékban, amit csak maga a szellem fémjelez, a technika pedig rendelkezésre bocsát”. Ismét visszajutottunk a Lautrec-i litográfia, és a korban való elterjedésének értelmezhetőségéhez. Hansági Ágnes Reinhart Koselleck történetiségkoncepciójáról írva megjegyzi5, hogy a medializált társadalomban a történéseknek egyidejűségükben leszünk a nézői, az időbeni elválasztottság felszámolódik. Az egyidejűség azt az illúziót kelti az emberben, hogy részese az eseményeknek. Valójában pedig a kép, a kamera, az inszcenírozottság mediálisan meghatározott karakterjegyét (kvázi a fikcionalitásét) nyomja rá az így hozzáférhetővé váló egyidejű valóságra. A szecesszió díszítőművészetében magának a közvetítettségnek a ténye is a figyelem fókuszába kerül. A kérdés az, hogy a szecessziós irodalmi alkotásokban történő események miképp emelkedhetnek felül az elbeszélt történet utólagosságának koncepcióján, vagyis hogyan érvényesül bennük a medialitás. Ahogy Kosel- lecknél az időrétegek elméletének történeti-antropológiai megközelítésében maga a tapasztalat válik elsődlegessé. Erre törekedik mindenfajta művészet a századfordulón. Megtapasztalhatóvá tenni a táncot, mint például Lautrec, vagy akár egy eseményt valamely novellában. A kérdés az - Kulcsár Szabó Ernő megfogalmazása nyomán -, hogy képes-e (s ha igen, miként) az (irodalmi) nyelv mediális konfigurációinak feltérképezése hozzájárulni azon feltételek vizsgálatához, amelyek az (irodalmi) jelentésképzést befolyásolják, s amelyeknek egy jelentős része kívül maradt a szövegértelmezés tanai által kiemeltek köréből. A kommunikációs folyamatok mindazon hordozói (kommunikatív materialitások) médiumnak nevezhetők, a jelektől, írásképtől a képeken vagy a televizió intézményén keresztül a ritmusig, a mozgásig vagy az emberi testig. S mint lehetséges médiumok mennyiben szolgálhatnak más médiumok láthatóvá tételének, rögzítésének alapjául, túlmutatva a nyelven. Vagyis leírhatók-e ezek a kommunikatív materialitások szövegként? Kékesi Zoltán anyag és médium, „médium és mü összefüggésének” középpontba állításával reflektál6 Karlheinz Stierle tanulmánykötetére. Stierle modellje a médium, az imaginárius és a mű hármasa (a valós, a fiktív és az imaginárius helyett). A műalkotás feladata szerinte az, hogy közvetítsen a médium és az imaginárius között, mely utóbbiban a valós már fel van függesztve. Az irodalmi műalkotás, áttörve a képzelet közvetlenségét, annak a fikcióra való visszavonatkozta-
