Irodalmi Szemle, 2010
2010/8 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Gál Sándor: Katonásdi és a T-34-es lakókocsi (1) (Napló)
Katonásdi és a T-34-es lakókocsi (1) 53 eredeti haza, arról nem tudok, nyilván azért, mert erről nem beszélt. Meglehet, „mozgalmi múltjáról” az akkori Csehszlovákiában, s a harmincnyolc utáni időkben bölcsebb volt hallgatni. Azt azonban pontosan tudom, hogy nagyapám erősen baloldali gondolkodású férfi volt. Ezzel szemben Gál nagyapám hadifogolyként elkeveredett egészen Mandzsúriáig. Magas termetű, nagyon nyugodt természetű, szikár férfi volt Gál nagyapám, izmai, inai akárha szíjból lettek volna. Számára az első világháború valamikor 1921-ban ért véget, amikor az az ország, amelyért hadba kellett vonulnia, már nem létezett. Nagyanyám még kivárta hazaérkezését, de meghalt fiatalon, idő előtt, a- hogy otthon mondani szokták. Az egykori Gál-birtok, amely azt hiszem, amolyan közepes nagyságú lehetett, közben erősen megfogyatkozott, de e fogyatkozás okát nem ismerem. így nagyapám a hadifogság után cselédként, napszámosként dolgozott, s kevéske megmaradt földjét művelte. Leginkább a peresi szőlejében szeretett időzni, s ha ebédet vittem neki oda, mindig óriási sziklás-havas hegyormokról, dzsigitekről, rablókról és a vörös katonák - kozákok - harcairól beszélt... Ültünk a lehajló ágú meggyfa árnyékában és hallgattam ezeket a nagyon távoli, nem a Szabó szüle meséihez hasonlatos történeteket, a rablók és a katonák viadalairól, a sziklabércek felhőborította titkai között lakozó szellemekről, hó- és szélviharokról, dermesztő fagyokról, menetelésekről, keresztül a titokzatos, messzi Iránon át a tengerig, s onnan hajóval haza Európába, azaz hogy Búcsra, ahol az igazi otthont tudta és remélte... Mindez bizonyára belém rögzült, némileg átváltozott, s tulajdonomként a „katonásdiban” oldódott fel és vált hétköznapi játékká gyermekkorom hajnalidején. E nagyon távolból megőrzött „valóságos meséket” Lajos nagybátyám erősítette azzal, hogy valamikor a negyvenes évek elején önkéntesként bevonult katonának Komáromba. Ha időnként hazalátogatott, bámultam a rajta feszülő egyenruhát, s hallgattam a katonaélet akkori élményeit-eseményeit a ház előtti, kispadnak használt derék akácfatörzsön ülve. Nagyapáim háborús emlékei mellé így odalopakodott a nagyon is közeli jövő háborúja, amiből a Fődásásban, vagy akármelyik szérűben mi a magunk katonásdiát vivtuk, szinte naponként. Később a valóságos háború képeken és a filmhíradóban látott eseményei csatlakoztak ehhez, még később pedig maga a háború, apám sebesülése... S ez már elfedte a játék izgalmát és szépségét a maga tragédiáival, rettenetéivel, ahogy annak emlékeit-élményeit korábban már leírtam. Azonban a háborút követő években is játszottunk még katonásdit, ám annak a magunk mögött hagyott öldökléshez nem volt köze. Egyszerűen: szerettem - szerettük — ezt a játékot. Első puskámat apám faragta egy letört kerítésdeszkából. Még be is festette, méghozzá pirosra. Egy pesti rokontól - „pesti nénitől” - kardot is kaptam ajándékba, de azt a katonásdiban soha sem használtam - nem lehetett vele lőni... A hathetes állóháború után Jacsóval és Bétával - az Eltemetett világban erről már beszá-
