Irodalmi Szemle, 2010
2010/8 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Fónod Zoltán: A magyar sors és a szülőföld hűségese... (1) (Duba Gyula szépprózai munkássága)
A magyar sors és a szülőföld hűségese... (1) 45 Arisztotelész Poétikájában fellelhető formula is, miszerint: „A nevetséges a rút része; nevetséges valamelyik hiba és rútság, amely senkinek sem okoz szenvedést, senkire sem káros... ” A nevettetés teljességéről, persze csak akkor beszélhetünk, ha az író „megtalálja” az objektíve létezőt, s mélyen szántó életismerettel az igazi humor és a finom szellemesség komikus vonásait is felfedezi az életben. Ezek a jellemzők leplezettek és álcázottak az életben, és nagy kifejező erejű művészi képmásokban állnak az olvasó elé. A humor ősi formái, a népmeséi humor és az anekdoták humora Duba írásait nem jellemzik. Duba gondolati alkatú író, mondanivalója nem színekben, muzsikában, hangulatokban, környezetrajzban, cselekmények bonyolításában vagy a jel-le- mek „színesítésében” keresendő, hanem gondolataiban, stílusában. Erénye, hogy gazdaságosan bánik a nyelvvel, nem írja túl az ötleteit, stílusában nem a feltűnőt keresi, hanem azt a szándékot, hogy az igazi pontosság nem a helytálló szó, hanem a helytálló fogalom. A szavaknak csupán „szerephordó szolgálatot” szánt.16 A Szemez a feleségem című kötetben két novellát is találunk: az Ancsi és Jancsi, valamint a Magány és hűség címűt. Mindkettő keretét a letöltött katonai szolgálat élményeiből meríti. Az Ancsi és Jancsi címűben két szerelmes, egymásnak rendelt fiatal egymásra találásának a történetét mondja el, a Magány és hűségben pedig az elszámított asszonyi hűségen keresztül - finom gúnnyal! - az erkölcsi felelőtlenséget ostorozza. Az Ancsi és Jancsiban fiktív keretbe helyezi az eseményt és Jancsival beszélteti el. A főhős nem papírfigura, igazi hús-vér ember, akiben a jó és rossz tulajdonságok egyaránt megtalálhatók. Jancsi amolyan dúvadként, a női szívek tipró- jaként lép elénk. Az író együttérző módon, szimpatikusnak ábrázolja a hősét, azonban nem hallgatja el negatív tulajdonságait sem. Viselkedésében, hangjában jó adag cinizmust érzünk, magatartásában pedig a könnyelműsége a riasztó. Az író jellemábrázolását dicséri, hogy Jancsi alakja nem az angyal és ördög patikamérlegen dekázott figurája, hanem a mindennapok fiatalja, akinél a negatív viselkedés és beállítottság ellenére is van valami reménykeltő és elfogadható. Ebben persze a kívánatos és üdén, szimpatikusán ábrázolt, érzékeny szívű Ancsának is szerepe van.17 Való igaz, a korabeli kritika megkérdőjelezte, hogy az Ancsi és Jancsi című novellisztikus életképnek helye van-e a kötetben. És bár a kritika nem volt alaptalan, a kötet erényei nem változtak akkor sem, amikor a szerkesztés a „kispróza” megítélésében elnéző szigorral kezelte az életképet, és a „pályaalkalmasság” kérdésében, „bocsánatos bűnként”, az írói sors lehetséges példázataként, jövőjeként, és a besorolás mellett döntött. Korábban utaltam már arra is, hogy a humoros ábrázolás módszerei átszövik ugyan a történetet (egy szerelem történetét!), és a novella gyors, szaggatott előadásmódja sem hiánycikk, s a felvillanó epizódszerü betoldások vagy az író narrátorszerű beavatkozásai is „nyomon követhetők”, ennek ellenére talán megkockáztathatjuk azt is, hogy az „átminősítés” nem oszt és nem szoroz! A kispróza erényei ugyanis valósak, léteznek ebben a történetben, mégpedig mindjárt az első bekezdésben meg az „egyedül az éjszakában” élményével. A szerkesztők vélhetően tudták, hogy a történet „nem sorolható kifejezetten a szatirikus élű humoreszkek
