Irodalmi Szemle, 2010
2010/8 - Tőzsér Árpád: A perem és centrum identitásformái (Cselényi László, Duba Gyula, Roncsol László, Mács József egy-egy új könyvéről)
8 Tőzsér Árpád leníteni. Nem kétséges: Cselényi Lászlónak az elmúlt húsz évben kiadott prózakönyveiben - képletesen szólva - azt az asztalt (a könyvtárát és a saját magáról, valamint az irodalomról és a nagyvilágról szóló gondolatait) kell látnunk, amelyen a szerző közel fél évszázadnyi költői életművét létrehozta, amelyen verseit megírta. Jelen „hipertext-könyvének” címe alatt ez áll: Napló és memoár. Interjú s útirajz. 1964 - 2010. Talán így kifejezőbb lett volna az alcím: Egy költői életmű adatai és önértelmezései. Összefoglalva pedig Cselényinek erről az új könyvéről, publicisztikai gyűjteményéről is el kell mondanunk, amit már a korábbi prózai műveiről is elmondhattunk volna: teljességében ez is csak a szerző költői életművével összeolvasva működik. Míg a versek személyes identitása csak a másokkal, a bahtyini másikkal való interakcióban létrejövő azonosság (s ebben az azonosságban a másik tkp. az objektív külsőt, a különbözőségek egymásmellettiségét jelenti), addig Az Értől a Csendes-óceánig mű opusai egy konkrét személy saját maga által magának tulajdonított jegyek összességéről szólnak. De ez a konkrét személy maga a költő: a világot s a gondolat világátjáró, s ebben a kettős világban egy harmadik világról: a saját személyes és költői egzisztenciájáról elmélkedő ember. Más jellegű, mégis hasonló Duba Gyula identitáskeresése. A Szégyen c. regény főhősét, a kicsit nyomott lelkű, s ilyen (s más) értelemben is Kafka Josef K.-jára emlékeztető Morváit (aki egyébként öregedő, faluról származó nagyvárosi író) meggyanúsítják valami el nem követett rejtélyes bűntettel. Később kiderül, hogy a bűntettet Morvái névrokona (hasonmása?) követte el. Ennyi a Szégyen cselekménye, de a nyilvánvaló kafkai rájátszások mellett a mű egyértelműen identitásregény. Morvái mint a Duba-próza állandó szereplője csaknem félszáz éves. Először az 1963 körül íródott Valaki kopogott az ablakon c. elbeszélésben találkozhattunk vele. S érdekes módon a figura személyiségének már ott is a szégyen a legelemibb, legerősebb összetevője, de ott ez a szégyen még nagyon konkrét formában jelentkezik: a faluról városba szakadt főhős a számára kalandot, szenvedélyt, nagyvilágot jelentő nagyvárosi lánnyal összehasonlítja az otthon hagyott megbízható, de fóld- szagú, tenyeres-talpas kedvesét, és - szégyelli. Közvetve pedig azt szégyelli, hogy nemcsak valóságosan, de már lélekben is elhagyta a faluját. Akárcsak Morvái korábbi alakmásainak, a Szégyen Morvaijának sincs keresztneve (ennyiben is Kafka Josef K.-jára emlékeztet, csak annak ugye a vezetékneve van elhallgatva). Hősünket persze (akár a szerző egyéb műveiben) itt sem szólítja soha senki Morvainak, csak maga a szerző, aki megpróbálja minél távolabbra tartani magától a figurát (bár nyilvánvalóan saját identitását kölcsönzi neki), hogy jobban lássa. Ezt az elidegenítést szolgálja a per Morvái megszólítási formula is. A szerző úgy szólítja meg alteregóját, mint ahogy régen a parasztokat s általában a lekezelt személyeket szokták. (Hallja, kend, Táncsics!, emlékszünk még a Bölöni-könyv címére?)
