Irodalmi Szemle, 2010
2010/7 - JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE - Csehy Zoltán: A lift és a liftakna esete (Tőzsér Árpád köszöntése)
70 A lift és a liftakna esete (Tőzsér Árpád köszöntése) JUBILÁNSOK KÖSZÖNTÉSE „A vers a vágynak maradt vágy megvalósult szerelme” - fogalmazta meg René Char szöveg és vágy, beteljesülés és beteljesíthetőség viszonyát a maga enigmatikus módján. Ez a megvalósult szerelem ott munkál Tőzsér lírájában is, melynek egyik központi tárgya a szöveg vágyának tematizálása, mely azonban sosem a totális lét, sokkal inkább a köztes létezés koordináta-rendszerében munkál. A közöttiség Nemes Nagy Ágnes-i öröksége azonban szűknek bizonyult számára, és a „vers nélküli vers” terében találta meg legigazibb önmagát, a szöveg leginkább beteljesült szerelmét. Ez a felismerés, ez a törés a Tőzsér-líra számomra legemlékezetesebb korszakát jelöli, nevezetesen a Mittel-versekét, melyekben a kötött immár nem elsősorban bölcseleti kategóriaként működik, hanem váratlanul a kisebbségi léttér klausztrofób világába csöppen, ahol a vágy intenzitása önkéntelenül is kolosszálissá válik. Ezek a vers és próza határán egyensúlyozó, az antipoétikus beszédmód metaforátlanságával tüntető szövegek az identitás hasadásairól, alkalmiságairól, nyomasztó egység nélküli performativitásáról árulkodnak, s ez megúszhatatlan irónia, önirónia és drámai tét nélkül, „...s mindig csak úgy habzsolta a világot, / mint Münchausen báró kettészelt lova a vizet: / átzuhogtak rajta a dolgok, / A szomjazó törzs pedig / (értsd: a csehszlovákiai magyar költészet) / költőnktől végig távol rúgta, kaszálta / a szlovákiai magyar sors vélt törökjeit. / Mittel Ármin költő és szerkesztő / szomorú, több dimenziós tudatához / sehogyan sem talált létet” - foglalja versbe Tőzsér költészete egyik leglényegesebb felismerését, mely tudat- és létkonstrukciók konfliktusában helyezi el magát a nyelvi megnyilatkozást, mely a legabszurdabb mesevilág és a legreferenciálisabb valóság összjátékaként láttatja a szimultán valóságok sokaságában önmeghatározását kereső identitást. A Mittel-versek a nyelvet elsősorban a gondolkodás és a láttatás instrumentumaként használják, mellőzve a dekorativitás magakellető gesztusait, Tőzsér arányérzéke itt talán a legtökéletesebb. Az arány azonban Tőzsémél elvben adott minőség: nem teremti a költő, hanem újrafelismeri. Ahogy egy élőlény mindenkori arányai eleve adottak a biológiai determinizmus folytán, úgy a vers sem nőheti túl a neki kiszabott létmód fiziológiai kereteit, sőt „úgy, mint a lift a liftaknában: / önmaga születő méreteit / növi tele újra meg újra”. Tőzsér költészete kitüntetett figyelmet szentel a történetnek, a történelemnek, a mítosznak és ezek elbeszélhetőségének, jelentésességének. Kétségtelen, hogy magánmitológiát is teremt, s teszi ezt kezdettől, számomra igen kedves vad, nyers, nyelvi agresszivitásukban is erőteljes korai verseitől kezdve, melyek úgy hatnak, mint - Tőzsér egyik sorát parafrazeálva - a falból hirtelen kinövő szögek. Az elbeszélhetőség kérdése természetesen ott válik érzékeny kérdéssé, ahol a legkevésbé számítanánk rá: a legismertebb, a közös kultúrtudat, a
