Irodalmi Szemle, 2010
2010/7 - Csordás János: Fellángolás (elbeszélés)
Fellángolás 5 nő, nem mondhatja, hogy lépjenek le, szeretne egy lánnyal megismerkedni, vagy Ružena nincs egyedül... Azon a szombati napon pedig, amikor déltájban az ablakon át meglátja Ruženát az utcán, amint elhalad a házuk előtt, miközben sűrűn tekintget a szemközti ház felé a másik oldal házait fürkészve, nincs kellőképpen felkészülve; hamarjában tornacipőt húz, inget vesz fel, rohan a kerten át, hogy szembe találkozzon vele az utca végén, abban reménykedve, időben oda ér az épületeket megkerülve, találgatja, mit mondjon neki, mi legyen az első mondata; a sarokra érve bosszúsan látja, Ružana visszafordult, kecses alakját a távolban észleli. Ilyen véletlen vagy balszerencse nincs, második alkalommal puskázza el a lehetőséget! Ha kimegy a kapun, egymásba botlanak... Naponta gondot okoznak neki a lángoló érzések, a helyben topogás, van egy lány, képzelete szülöttének testet öltött megszemélyesítője, soha hozzá hasonlót nem látott, a szimpátia láthatóan kölcsönös, egyet akarnak: megismerkedni, és tessék, mit hoz a sors! Egy ponton megreked a folyamat, mert egyrészt figyelembe veszi az elvárásokat, a szülők és a tanítók által hangoztatott illem szabályait, mindazt, amit eddig megtanult, másrészt mert bizonyos előítéletei vannak. Szenved emiatt, átmenetileg kedvtelenné válik, egyfolytában Ruženára gondol, akarja őt, ha az utcán látja mások társaságában, remegés fogja el, ideges lesz, elalvás előtt gondolataiban fantáziái találkozásuk lefolyásáról, álmaiban fiúval látja, kit elagyabugyál... Vágyik mint még soha Ružena társaságára, a mosolyára, legyen velejárhasson vele, fogja a kezét, érezze a jelenlétet, nevethessen vele. Meg kell, hogy ismerje közelebbről, mit gondol, mit érez, mit szeretne... Az iskolában, valamelyik nap a nagyszünetben, a kinti büfébe menet a második emeletről rohanva le a lépcsőn, majdhogynem összeütközik egy felfelé igyekvő lánnyal, megfogja a vállát, nehogy elessen, bocsánatkérések közepette menne tovább, s ekkor felismeri a lányban Ruženát, elakad a szava, a mosolya megnémítja, nem számít ilyesmire, s egyszeriben megszólítja: - Eljössz velem este moziba? - A szíve a torkában dobog, még mindig fogja a vállát, testét átjárja a forróság, fogalma sincs, mit vetítenek aznap a moziban, hajlandó bánnilyen filmre beülni Ruženával, egymás szemébe néznek, tekintete átható, a boldogság reménysugaraként fúródik a leikébe. - Jó, ötkor várlak, gyere értem, tudod, hol lakom... - Ružena sarkon fordul, fut felfelé. Végre-valahára megtörtént, amit akart! ...Ülök szemben egykori szerelmemmel, kortyolgatjuk a presszókávét, eszegetjük a süteményt, egymást nézzük boldogító érzéssel. Megrohannak az emlékek, ólomsúlyként hullanak rám, fejbe kólintanak. Harmincöt év telt el kényszerű „elválásunk” óta. Szép nő vált belőle, vidámsága és karcsúsága megmaradt a régi, szemében ott lángol a huncutság, mely sohasem hagyott nyugodni. Véletlenül akadtunk össze a téren, elmentünk egymás mellett, egyszerre fordultunk meg. Nem jók az ilyen találkozások. Tönkreteszik a jelent hosszú időre. Felelevenítik a múlt leggyönyörűbb időszakait, az ember visszavágyódik fiatalabb énjének az időszakába, nem tud mihez kezdeni az érzésekkel, epekedik, kétségei támadnak önmagával és a világgal szemben. Megszakad a szívem, ha belegondolok, hogy eset-
