Irodalmi Szemle, 2010
2010/6 - MARGÓ - Aich Péter: „...Asztali csevegések” - Hitler módra...
82 Száz Pál kívánságaihoz igazítani: szeretné, ha olyan lenne valami, amilyennek szeretné, azért tartja olyannak. Hitler személyisége a háború vége felé - érthető okokból - összeomlik, elveszti reálérzékét. Az, hogy hol kezdődik ez a folyamat s mi váltja ki, minden valószínűség szerint kívánságalapú, ítélete ennek alapján változik ebbe az irányba. Minden kétségen felül áll, hogy ideológiájában vakon hitt, s amikor a realitások kezdenek nem egyezni azzal, akkor az ideológia válik meg-határozóvá s válik - szubjektíve - realitássá (ez a folyamat egyébként más politikusoknál is tetten érhető). Mert amikor a tények egyre kevésbé hasonlítanak elképzeléseire, kívánságaira, ideológiájára, elrugaszkodik a tényéktől - annyira, hogy a háború vége felé már nem létező divíziókat mozgatott. De akárhogy kételkedünk Hitler tényfóHsmerésében, illetve annak képességében, az utalások egy megelőző háborúra tovább folytatódnak. így például 1942 január végén, miután az angolok elfoglalták Bengházit, Hitler szerint emelt fővel kiszállhattak volna a háborúból. Csakhogy „Churchill Oroszországra gondolt, anélkül, hogy rádöbbent volna arra, hogy a világrész csak akkor kerül egy nagyhatalom kezébe, ha Oroszország legyőzi Németországot”. A megjegyzés fölöttébb érdekes, mivel megengedi a föltevést, hogy Anglia támogatásával az oroszok legyőzhetik a németeket. Ha tehát Hitler az angol-orosz háborús együttműködés megrontásán fáradozik, akkor tulajdonképpen az oroszok európai hatalmát igyekszik meghiúsítani. S közel áll a föltételezés: azért támadta meg a Szovjetuniót, hogy ennek elejét vegye. Aztán 1942. február 22-én kereken ki is jelenti: „Ha Németországnak nem lett volna az a szerencséje, hogy 1933-ban átvettem a hatalmat és hogy semmit sem hagytam ki, ami az újrafegyverkezéshez vezetett, s ha nem döntök az oroszok elleni támadásról, minden európai államot elsöpörtek volna!”. Ez azért elég világos. Igaz, lehet ezt is puszta gyűlölködő hasbeszédnek nyilvánítani, főleg, ha csak úgy egymagában állna ez az állítás, de hát több is van ilyen. Meg nem csupán állítások vannak. Azt, hogy a nácik Európa megmentőjének látták magukat, gátat emelve a bolsevizmusnak, nevetség tárgyává igyekeztek tenni - ez elsősorban a Szovjetunió részéről volt így (s ennek, minden jel arra mutat, a nyugat is bedőlt). Ennek egyszerű a magyarázata: egyrészt azért, hogy a nácikat kiáltsák ki az e- gyetlen háborús bűnösnek, másrészt azért, hogy a kommunisták világuralmi ambícióit ködösítsék, azt hangoztatva, hogy a kommunisták, a Szovjetunióval az élén (na meg Sztálin elvtárssal) mindig csak a békéért harcoltak (sic!). Hitler azonban olyan állhatatossággal utal Sztálin háborús előkészületeire, hogy akaratlanul is fölmerül a kérdés, ugyan mit tudott, vagy mit sejtett a terveiről. Mert hogy ez nem csak olyan üres rágalmazás volt, azt a háború utáni fejleményekből elég jól láthattuk (hogy csak egy példát említsünk: a Szovjetunió volt az egyetlen állam, amely a II. világháború után új területeket szerzett, ehhez járult még az érdekszférájukban kialakult csatlós államok gyűrűje). A gondolatot 1942. augusztus 9-én megismétli: szerinte Sztálint hidegen hagyja az emberek halála, s ha még tíz éve lett volna, Európát elsöpri, mint annaki dején a hunok. „A német Wehrmacht nélkül már nem lennénk”, teszi hozzá.
