Irodalmi Szemle, 2010
2010/6 - MARGÓ - Aich Péter: „...Asztali csevegések” - Hitler módra...
„...Asztali csevegések” - Hitler módra... 73 hőbörgéssel; és igen zavaros ez a szöveg. Különben nincs mit csodálkozni ezen: Hitler szónok volt, ráadásul igen tehetséges. Nyilván azért volt egyszerűbb diktálni a szöveget. Csakhogy egy szónoki megnyilvánulás egészen más műfaj, mint a leírt szöveg. Persze, ha ma nézzük végig Hitler szónoklatait, már nincs az a hatása, mint annak idején: más a kor, más az ízlés, és azóta megtudtunk egy-két dolgot a volt Führerről is. Tudjuk, hogyan értsük mondandóját, és azt is, hogy szándékaiban hova vezetett ez a retorika, tudjuk persze azt is, hogyan értelmezzük. Ugyanaz leírva kész borzalom4. Ezzel szemben a monológjait a főhadiszálláson titokban jegyezték föl Bormann, a náci párt és a Führer titkára utasítására - föltehetően azért, hogy ne vesszenek kárba, s maradjanak meg az utókor számára a magasröptű gondolatok az „isteni Führer” szájából. Bormann a szárnysegédét, Heinrich Heimet bízta meg azzal, hogy emlékezetből írja le azt, amit Hitler szűk körben, a hivatalos dolgokon kívül mondott. Ez a pihenésnek, kikapcsolódásnak szánt idő - Hitler szokásainak megfelelően - éjjel, gyakran a hajnali órákig tartó filmnézéssel, illetve a főnök monologizálásával telt. Heim csak itt-ott tudott titokban egy-két jelszót, kivételesen egész mondatot leírni, hogy aztán Bormann titkárnőjének diktálhassa a hallottakat. Ez a kettősség a fogalmazáson meg is látszik: érezhető Hitler csapongó, helyenként eléggé zavaros gondolatfuzése, valamint az is, hogy az egyszemélyes szónoklat (a- hogy már említettük!) a pihenés pillanataiban, közeli munkatársak társaságában zajlott, amikor nem kellett különösebb módon tekintettel lenni a hallgatóságra, és attól sem kellett tartani, hogy alkalmatlan fülek hallják a vezért. Értelemszerűen tehát nagyon is ösztönös megnyilvánulásokról van szó. Vagyis oldott környezetben, eléggé szókimondóan történt mindez, ezért elfogadhatónak tűnik a föltételezés, hogy őszintén is, hiszen Hitler eléggé hiú volt ahhoz, hogy szeressen dicsekedni. Egyébként sem volt titkolózó természetű (ellentétben például Sztálinnal - de erről még lesz szó). Ugyanakkor ez a szöveg nem olyan kusza, széthulló és szószátyár, mint a Mein Kampf, Heinrich Heim nyilvánvalóan jobban tudott fogalmazni, logikus és lényegre törő mondatokba rendezte a hallottakat. Tehát nem tökéletesen „hiteles” szövegről van szó (vagyis nem egy hangfölvétel pontos átiratáról), mindamellett híven reprodukált gondolatok ezek. Alátámasztja ezt az is, hogy a találkozó után a tollba mondott szöveget az odaadó, főnökét csodáló Bormann azonnal átnézte, és amilyen kutyahüséggel szolgálta a vezért, nem képzelhető el, hogy olyan szöveget hagyott volna jóvá, ami nem felelt volna meg a valóságnak - mármint annak, amit Hitler elmondott: Bormann ugyanis Hitler monologizálásainál mindig jelen volt. Az eltérés tehát csupán annyi lehet, hogy kultivált formába öntve „élvezhetők” Hitler megnyilvánulásai, s minden okunk megvan arra, hogy eredeti szövegként értelmezzük.. Ennek ellenére nehéz a gondolatokat csoportosítani, mivel valóban csapongó, sajátos asszociációkat követő megnyilvánulásokról van szó; különböző apropókon bukdácsol a „vezér” gondolatmenet, képzettársítások alapján Hitler hol erről, hol arról szónokolt, gyakran ismételve önmagát és „mulattatva” az őt csodáló hall
