Irodalmi Szemle, 2010
2010/6 - MARGÓ
....Asztali csevegések” - Hitler módra... 69 először is, ahol Cselényi maga is elmondja, hogy a róla szóló könyv talán még fontosabb is, mint az általa létrehozott műalkotás. Utal arra a beszélgetés, hogy Tőzsér Árpád egy „akaratból és erőfeszítésből” felépített életműnek nevezte Cselényi munkáit. Cselényi így fogalmaz: „ez a könyv (vagyis a róla szóló könyv), amelyik valójában nem az enyém, csak az én könyveimről szól, lehet, hogy maradandóbb lesz minden müvemnél.” Hogyan kell ezeket a szavakat értelmeznünk a korábban elmondottak fényében? Pontosan erről beszéltem eddig is. Hiszen ha Cselényi a saját életművét saját testi valójának, újrafelépítésének érzi, tehát, ha végtelen személyességgel viszonyul a műalkotáshoz, akkor a műalkotás maga Cselényi László. A műalkotás, ahogy a test is, pusztuló valami, de a műalkotás továbbélhet a róla szóló munkák által, vagyis a pusztuló testnek emléket állító tanulmányok által. A gesztus, a tett súlya még határozottabban körvonalazódik a műalkotásról szóló irodalomban, vagyis letisztultabban tud megjelenni magának a pusztuló testnek, a műalkotásnak a lényege. Pomogáts Béla u- gyanebben a kötetben a mítosz fontosságáról beszél, ami kétségtelenül jelen van Cselényi költészetében, és jelen van abban az értelemben is, hogy nemcsak használja a mítoszokat, hanem maga is mítoszt teremt, sőt, a mítoszteremtés célja is ennek az életműnek. És akkor eljutunk a végső kérdéshez, ami végül minden alkotás titkos célja, legyen az végtelenül személyes, vagy éppen akár nagyon is személytelen, ha tetszik „objektív”, vagyis a kérdéshez, a jelet hagyni kérdéséhez. Azok, akik a Cs-tartomány című kötetben felismerik ennek az életműnek a fontosságát, azok azt ismerik fel, hogy Cselényi végtelen műalkotás-akarata, a személyességnek ez a nagyon erős jelenléte, a műalkotással való azonosulása éppen esendőségében nagyszerű, ahogy minden lény az esendőségétől lesz valóságos és hiteles. Ami feltétlenül maradandó ebben az életműben, az az egyszerű tény, hogy hitre tanít minket, a műalkotásban való hitre, hogy szabadságra tanít minket, arra, hogy igenis áthághatjuk korlátáinkat, hogy az önmegvalósítás akaratára tanít minket, hogy végtelen erőfeszitéssel mutatja meg, hogy igenis érdemes harcolni, mert van értelme harcolni azért, hogy valami olyat hozzunk létre a világban, ami egyedi, ami soha nem volt, ami különleges, ami egy közösségnek üzenhet, egy közösségnek, amelyik közösség tudni akar saját létezéséről. Hogy olyan életművet hozzunk létre, ami egy közösségnek, a magyarságnak a végtelen élni akarásáról is tudósít. Meggyőződésem, hogy akkor járunk el helyesen, ha ezt az akaratot, a létezésnek ezt a végtelen erejét nagyra értékeljük, és nemcsak nagyra értékeljük, hanem a magunk módján emléket is állítunk neki. A személyesség kísért Cselényi műveiben, amely személyesség nemcsak a szerzőről szól, hanem a szerző szűkebb és tágabb közösségéről is. Petőcz András