Irodalmi Szemle, 2010
2010/6 - MAGYAR IRODALOM ROMÁNIÁBAN - Pomogáts Béla: Erdélyi arcképek - Sütő András
50 Pomogáts Béla A korai novellák szerzője Móricz Zsigmond elbeszélő hagyományát folytatta, de tanult Illyéstől, Veres Pétertől, Tamási Árontól és Asztalos Istvántól is. Sütő a valóságábrázolás művészetének eszközeit használta, hiteles karaktereket festett, drámai párbeszédeket épített fel. A drámai összecsapásokat rendre szelíd líraisággal és humoros anekdotákkal csendesítette. Novellái általában anekdotikus történetekből születtek, a mezőségi világ mélyebb ábrázolását is anekdotikus epizódokból bontotta ki. Anekdotikusak voltak korai színdarabjai is. A Hajdú Zoltánnal közösen írott Mezítlábas menyasszony, majd a Fecskeszárnyú szemöldök, a Tékozló szerelem és a Pompás Gedeon. Jelentősebb színpadi müvet csak ez utóbbiban alkotott. Maga is érzékelte már ekkor az anekdotikus realizmus határait, rádöbbenve arra, hogy az az írói gyakorlat, amely általában az anekdota békítő hangulatával fedi el a valóságos társadalmi és nemzetiségi gondokat, előbb-utóbb feladja azt a közéleti érdeklődést és felelősséget, amelyet különösen egy kisebbségi közösség vár el írástudóitól. Sütő András rádöbbent arra, hogy a stílusromantika eszközei nem alkalmasak arra, hogy valóságos képet adjanak arról a társadalmi valóságról, amelynek konfliktusait tapasztalnia kellett. Az elbeszélő személyes gondjairól volt itt szó, és természetesen szó volt az ötvenes évek általánosabb írói gondjairól, kényszerű megtorpanásairól. Arról, hogy az erdélyi magyar irodalom, hasonlóan a magyarországi elbeszélő irodalom egy részéhez, a kommunista művelődéspolitika kényszerének hatására, egy leegyszerűsítő alkotási módszerben: az anekdotizmus és a stílusromantika eszközeivel próbálta elkerülni a társadalom nehezebb konfliktusainak megjelenítését. Ezeket a konfliktusokat nem kívánta ábrázolni, elzárkózott felfedezésük elől, nemcsak az irodalompolitika tiltásai miatt, személyes meggyőződést követve is, mivel úgy gondolta, hogy az új társadalom hamarosan le fogja küzdeni az általa keltett konfliktusokat. Ebben a hiedelmében azután keservesen csalódnia kellett. A pályakezdő Sütő András általában a valóságábrázolás kevésbé göröngyös útját kereste, következésképp gyakran váltott át anekdotára, máskor meg idillt rajzolva tért ki a valóság komolyabb kihívásai elől. A leegyszerűsítő sematizmus csapdáját mégis sikerült elkerülnie: mindig meg tudta őrizni írói szuverenitását, történeteinek belső logikáját, környezetábrázolásának aprólékos realizmusát. Úgy fogott ki az esztétikai recepteken és az irodalompolitikai követelményeken, hogy arról beszélt, amit a legjobban ismert: a mezőségi parasztok világáról, így elkerülhette a hamis hangokat. Majd mihelyt lehetett, szóvá tette az erdélyi magyarság fájdalmas konfliktusait is, ilyen összeütközésekről adott képet Félrejáró Salamon című 1956-ban megjelent kisregényében, derűs humorral beszélve el egy mezőségi parasztember egyszerre szomorú és vidám történetét. A történet voltaképpen az író édesapjának egyik keserves próbálkozását örökítette meg, ennyiben az Anyám köny- nyű álmot ígér című regényt készítette elő. Egyszersmind Móricz Zsigmond egyik családi történetét is felidézte, minthogy a nagy író édesapja ugyancsak annak köszönhette nyomorúságát, hogy szerzett egy cséplőgépet, amely ahelyett, hogy a felemelkedés eszközévé vált volna, az anyagi csőd okozója lett.
