Irodalmi Szemle, 2010

2010/6 - DUBA GYULA KÖSZÖNTÉSE - Keserű József: A kútba néző

Duba Gyula köszöntése 27 nünket, gyakran azt gondoljuk, hogy jobb lenne ezt elfelejteni. De utalhatunk a madeleine-epizódra is: vajon rátalálhatott volna Proust regényének narrátora az elveszett időre, s ezzel együtt önmagára, ha időközben nem felejtette volna el gyer­mekkorának eseményeit? A múlt mélységes kútja egyszerre az emlékezés és a felejtés kútja (e kettő aligha képzelhető el egymás nélkül), ugyanakkor pedig az önazonosság lelőhelye is. Igaz, hogy aki belenéz, az a beleszédülést kockáztatja, de csakis e kockázat révén nyerheti el (nyerheti vissza) önmagát. Talán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy e kérdések immár évtizedek óta hangsúlyos módon (s talán egyre hangsúlyosabban) jelen vannak Duba Gyula elbeszélő prózájában. A szerző a maga sajátos eszközeivel már jó ideje az em­lékezés és az önazonosság titkait kutatja, s ez a központi témája legutóbbi könyvének is (Valami elmúlt. Érni gyermekkora. Madách-Posonium, Pozsony, 2008). A mü - műfaját tekintve szociografikus elemekben bővelkedő regényes önéletrajz - szorosan illeszkedik a szerző hasonló tematikájú műveinek sorába. Látványos elmozdulást a korábbi müvekhez képest nem tapasztalhatunk. Az egyes szám harmadik személyü mindenttudó elbeszélő sorra idézi fel a főhős, Emi gyer­mekkorának egyes eseményeit, miközben újraalkotja emlékezetében az egykor volt, mára azonban letűnt Garam menti paraszti világot. Közben pedig szinte törvénysze­rűen szembesül az emlékezés fontosságának kérdésével: „Amikor emlékezünk, az időfolyam mintha nemcsak előre, hanem visszafelé is folyna, egykori képeit felvil­lantva mintegy újratermeli önmagát, megidézve szellemét visszatér és megfog, kérdéseket tesz fel, melyekre nem ad feleletet, megbúvói és elbizonytalanít. Arra késztet, hogy mérlegeljük súlyát és keressük értelmét, de gyakran csúfondárosan, már-már nyelvet öltve sugallja, hogy nincs is értelme, rejtőzik előlünk, valószínű­leg a mélyére nem hatolhatunk, és minél jobban távolodik, annál inkább értel­metlenné válhat. De a súlyát mégis érezzük! Varázsos ereje lehet, megragad és fog­va tart.” (144.) Az elbeszélő felismeri az emlékezés kettős természetét: az em­lékezés törékeny, hiszen nem őriz meg mindent, s az elveszett dolgok értelmét hiá­ba kutatjuk; másrészt az emlékezésnek súlya van, ez rejti létezésünk alapját. Az emlékezés szelektál, ugyanakkor megőriz. De mi alapján dönti el, hogy mi az, aminek megkegyelmez? A mü egyik érdekessége, hogy erre a kérdésre nem ad egyértelmű választ. A könyv első harmadában körvonalazódik ugyan egyfajta értelmezés, ez azonban a későbbiek során jelentős mértékben átalakul. Figyeljük meg a második rész első és második fejezetének zárlatát: „Később Érni nem min­denre emlékezett, számos részlet a mélyben szunnyadt benne, de az a pillanat tisztán és erősen megmaradt, amikor a fekete kagylóból egy ismeretlen hang szólt hozzá nagy messziről, és ő megkérdezte a nagyoktól: ki beszél?!” (69.) „...ez a je­lenet valahol nagyon sokáig megmarad benne, szinte előtte, mintha abban a pil­lanatban látná, és talán megőrzi majd egész életében...” (80.) A két részlet egyaránt hangsúlyozza a tartósság és a megőrzés mozzanatát. Bár nem cáfolja a felejtés je-

Next

/
Oldalképek
Tartalom