Irodalmi Szemle, 2010
2010/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Száz Pál: Ovi (1) (elbeszélés)
92 Száraz Pál púban találkoznak - az egyik megy el hazulról, a másik pedig érkezik; mégis egy helyen laknak) most jöhetne a „mi az?”, mint a találós kérdéseknél. Már csak odabenn érte utol. *** a legkisebb fiú ment csak ment egyre rendíthetetlenül hegyeken völgyeken által hamuba sült pogácsáját már mind megette és biz ám szívesen leheveredett volna a nagy erdőben, de azért csak folytatta útját mert a célja a titokzatos királykis - asszony meglelése és megismerése volt egyszer csak egy hatalmas nagy rézhíd elé ért és a túlparton láss csudát meglelte a rézerdőt bemegy a rézerdőbe hát ott minden rézből volt rézfákon rézlevelek alattuk rézvirágok 2 És addigra már levetette a cipőjét, és berakta a kisszekrénybe. A kacsa volt a jele. Ezt ő maga választotta, mert hogy is akarhatott volna mást, mint a habokon ringó vadkacsát - sohasem cserélné föl holmi idétlen piros esernyőre, cseresznyére vagy pöttyös labdára. Mutogatott fel a faliújságra, oda voltak felrakva mind a kisügyes kezek alkotásai. Meg akarta mutatni a mamának, hogy milyet is tud ö. Igen, mert az övé sokkal különb, nincsenek rajta görbe fejű emberek meg más efféle krikszkrakszok. Mostanában mindig rajzolt egy fát a papír szélére, alulra füvet, felülre eget (kergetőző felhőkkel), középre repülő fecskét (mert azt tudott a legjobban), ami ráadásul épp egy legyet készül bekapni -, nagyon büszke volt magára. Igaz, ö nem rajzolt figurákat, mint a többiek (és mindenképpen be kell, hogy vallja, nem is igazán tud), de ezen nincs mit szégyenleni - akikkel ellentétben ő legalább nem rajzol ha egyszer nem tud. Különben is, az embernek mindig a legjobbat kell kihoznia magából, sőt! ő, azokkal szemben nemcsak rajzolni, de festeni is tud. (Bár a festőkarrieije érdekesen indult, de az már rég volt.) No jó, elmondom (hiszen tényleg nincs mit szégyenleni rajta, biztosan mindenki így kezdi): először a zöld tetszett meg neki. Olyan élénk volt, megbüvölte, ahogy forgatta benne az ecsetjét. Hát még amikor a papírra került! Csak úgy forgatta rajta, figyelte a festékréteg változását, a zöld rakodását és mélyülését, és változott, és változott zöldre a fehér lap, ő meg egyre prasz- matolt, teljes önkívületben. Csak az anyja térítette észhez. „Mit festesz ?” - kérdezte. (Ekkor látta csak teljes egészében a zöld foltot, mely időközben oválissá alakult.) De hát hogyan tudott volna válaszolni, olyan hülyéket tudnak néha kérdezni - ő csak úgy fest. Felnőttek. Hogy fa lesz-e, érdeklődött az anyja, merthogy az bizonyára lomb. (Hát igen, végül is a forma ideális) na jó, legyen akkor fa. És nekifogott kimosni az ecsetet, hogy a barnába márthassa. Szép fa volt, kövér, szikár - és zöld; mint a fa az udvaron. (Befejezés a következő számban)
