Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - TÓTH ELEMÉR 70 ÉVES - Merényi Krisztián: A potyázó (novella)
48 Merényi Krisztián- Nagyon megviselte a raktáros asszonyt, már alig látogat be a céghez. A sajátom szerencsére itt van - mutogat a huzamosan vigyorgóra. A kalapos tanácstalanságot kifejező grimaszt vág, elteszi az üres csészét és fürgén búcsúzik. A szoborrá dermedt idősebb testvérfiú mögé áll.- Részvétem! Add át apukádnak és anyukádnak is. Én tanítottam, nagyon jó képességű fiú volt. Rettenetes... - ismét visszafojtott sírást színlel. A fiú hátra se néz, úgy bólint egyet. A kalapos most az apához közelít. Alig ér oda, mondja is:- Uram, ha tudná... részvétem... és nagyon vigyázzon, sok arc csak most bújik elő. Eddig hol voltak? Amikor segítség kellett volna, vagy csak egy baráti szó. Előadják a gyászoló jelenetet, fájdalmasan siránkoznak, s közben halálosan unják az egészet. Higgyen nekem, csak a halotti tor jár a fejükben. Az apa gyanakodva néz körül, és ennyit mond az idegennek:- Köszönöm, uram, nagyon köszönöm. A menet lassan kioldalog a temetőből. Betérnek a közeli Halotti Tor-túra nevű étterembe. Az apa mutatja, hogy ki hol foglaljon helyet. Az idegent meglepően közel ülteti magához: „Maga éles szemű barátom, ide.” A leves után az apa megkérdi a kalapos úrtól:- Ön honnan is?... A nagyobb fiú szólal meg:- Az úr tanította Jóskát! Az apa bólint. A kalapos úr feláll és snapsztól fűtötten halotti búcsúztatót rögtönöz:- Nem mindennapi gyerek volt ez a Jóska! Az egész tanári kar szerette! Persze, egy kis csínytevő volt, de kérdem, ki nem az közülünk? Talán ott, hátul az a kék öltönyös úr épp a cége pénzével kombinálgat törvénytelenül. A valódi tragédia pedig az, amikor egy gyermeket veszítünk el. És milyen gyermeket? Újra a jól bevált szipákolás. Rogyadozva áll, zsebkendőjébe fújja orrát, majd mintha mondani akarna valamit, de legyint és leül sírásra torzított arccal. Vállát az apa keze veregeti meg, ezt suttogja:- Köszönöm, tanár úr, köszönöm. Ismét csodálatosan beszélt. Az anya is hálásan néz rá, de szólni nem tud. A kalapos úr örömmel nyugtázza a húsleves érkezését. Először magának mer, közben hangosan:- Most nem a poharam emelem, hanem levesemet szedem drága Jóskánk emlékére, hisz enni azt szeretett, noha nem látszott rajta... Jólesett ezt kimondani; szabadon, természetesen jött belőle. Utána döbbent csak rá, hogy milyen felelőtlenül beszélt arról, amiről nincs is tudomása. Megnyugvására egyre többen kezdenek bólogatni, néhány távoli hozzátartozó bátortalanul elmosolyodik. Feláll egy szigorú ábrázatú úr:- Kalapban fogyaszt és diskurál! Maga zsidó?
