Irodalmi Szemle, 2010
2010/5 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Fogarassy Miklós: Bemutatás/felmutatás (Tóth László: Válogatott versek 1968-2009)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE 71 tív, retrospektív tárlatában, az olvasói recepció szintjén mégis igen éles, pontszerű, elemi szinten mutatkoznak meg szüntelen a dolgok. Mintha a szemlélet szűkített blendéjével venné fel a világot. Engedtessék meg, hogy - hisz evégett kezdtem mondandómat kissé homályosnak, általánosnak tetsző szavakkal — többszöri olvasás után, még erőteljesebben tömörítve mutassam be Tóth László új, eleve sűrített könyvét. Hiszen fontos, hogy jól értsük azt, amit a cím második felező része sugall: az eddigi életmű szelekciója - variációk, „változatok” a „teremtésre”. Megpróbálom - durván egyszerűsítve - úgy prezentálni a válogatást, mintha költőm én-textusainak lírai epikumát olvasnám. Mintha egy szellemi történésen haladnék végig. Amelyben a valós, történelmi életesemények inkább csak a közérzet hátterében derenghetnének fel - egy markáns költői teremtés nyomjeleiként a lírai egzisztencia útvonala mögött. Mintha meteoritok, fénylő kisbolygók fény-nyomvonalainak jeleit figyelnénk, olyan az első, felvezető, ma már előhangnak titulált kezdő ciklus. Az én- és létérzékelésnek ezek a spontán, mégis szürrealisztikus elemi metaforái, tömör képei - életünk, tapasztalataink közel fél évszázados retrospekciója szerint — szükségszerűen idézik fel a pályakezdés évét, 1968-at, a reményekét, majd a földre vetettség rá következő esztendeinek tapasztalatait. Az akkori fiatalember origo pontjait. Megállapítható: Tóth költészete, már első lírai gesztusaiban is hátat fordított ennek az abszurd társadalmi, történelmi valóságnak. Ezért is lett (közvetlen pályatársaival együtt) a hivatalos kritika böszítője - a 70-es évek (szlovák és magyar létmódjának) felszíni konszenzusát zavarták, borzolták fel az ifjú költő alkotásai. Hisz ma már ki ne értené meg, látná (vissza), hogy a nevezetes - és a könyv remek utószavát jegyző Csehy Zoltántól is kitűnően interpretált - Litánia variáló refrénjének alapmetaforája mit ismétel? A térség néma csendjében beszél a harangról, a harang nyelvéről, az önpusztítás képzettársítását is felébresztő harangkötélről szólnak a költő szavai, „én vagyok a harangnyelv” ismétli ötször a szakaszokat tagolva, „én vagyok a harangkötél” vágja aztán rá négyszer, hogy a költemény végén, crescendo-szerüen mondja ki, egzisztenciájára önnönmagához szólva: „köldöködben cipeled a harangkötelet — árva sperma-isten - / ünnepeiden megrántod magadat / ünnepeiden megrángatod magadat //én vagyok a h a r a n g'\ Ez az korai Tóth-kulcsversből kiemelt idézet át is vezet az életmű törzséhez, a válogatás tengelyét képező Istentelen színjáték nagy ivű, prominens ciklusához. A közép-európai, nevezetesen a magyar késő avantgárd költészet egyik legnagyobb kompozíciójának tűnik ez a groteszk, anti-danteszk, a madáchi nagy mű tradíciójával is kontrát játszó költemény együttes. Amely több mint egy évtizeden át sarjadt ki a költő szellemi, lelki, közérzeti és létbölcseleti vetületeket mutató verseiből. „Kik vogymuk? - dereng fel az olvasóban az ősi magyar nyelven feltett retorikai kérdés. Adámnak az Isten, „odutta vola Paradisumot házoá” - folytatjuk, Tóthnak viszont az a gondja - e- gyik versalcímét parafrazeálva -, hogy „mi van Ádám füle mögött”. Hajlok arra, hogy ezt a törzsművet — teljes belső kohézióját nem igazán értve-átlátva, sejtve csak inkább- úgy szemléljem, mint valami hatalmas fát, a maga törzsével, ágaival, leveleivel. Tóth- férfikora, élete útja felén járva - lírájában igen nagy fordulatot tett. S most, e váló-
