Irodalmi Szemle, 2010
2010/5 - TANULMÁNY - Duba Gyula: Önmaga utókora (Tőzsér Árpád: Csatavirág. Létdalok)
24 Duba Gyula tott és hiteles gondolkodást. Mintha alkati kettősség kísérné a költőt: a lírai intuíció nyitott szabadsága és a gondolat logikai fegyelme! S ez az ambivalencia a prózaverseiben is megjelenik, sőt talán éppen ez jelenti e versek egyik fő hajtóerejét: a szövegek rendjét és lírai ritmusát váratlan absztrakt képek, transzcendens gondolatszikrák és metafizikai elemek, abszurd gondolattársítások és spirituális különösség borzolják. S az elméleti munkákban fordított sorrendben: a Szent Antal disznaja (2008) című „naplók naplójában” például az áttekinthető gondolatrendszerekben a bazini „pszichoanalízis” konkrét formája bukkan fel, később pedig, a személyes sors tragikus híradásaként, az anyagcsere drámai zavarai. A lélek démonai mellé testiek szegődnek, hogy folyamatosan éberen tartsák a fiziológiai lét esetlegességeit, az anyag nyomorúságát, s egyben kiköveteljék mindennek az emberi esendőségnek a méltóságot. Ismerjük be: ez a tragikus látás kevés lehetőséget ad a játékosságra, de növeli a szabadságot, az idő tiszteletére tanít és történetiséget parancsol! Minden mítosz mögött ez áll: a mitikus hősök az Idő titkaival küzdenek. Ennek okán támadnak fel a történelmi alakok és élnek mai életet a Tőzsér-versekben is, ezért nyernek aktuális értelmet és jellemeznek közvetve mai igazságokat. A költő mai gondolatai éltetik őket, démonai mozgatják a szálakat, melyeken lógnak időtlenül, övé a színpad, a figurák az ő rendezésében mozognak. Én személy szerint valamiféle elemi elégedetlenséget érzek e mögött a mítosz - színház - mögött. Nyugtalanságot, s kételkedést a „való világ” lényegének a megközelíthetőségében, kételyt a vers lehetőségei iránt és a szellem erejében, pontosabban a formák megbízhatóságában, és kétségbeesett törekvést a kimondhatatlan elgondolására, a spirituális tények kimondására. Egykor az „irodalom valóságának” megragadási kísérletével kezdődött ez az elégedetlenség, nyugtalanság és szkepszis. Aztán a transzcendens „tények” fogalmivá tételének, az anyagtalan és megfoghatatlan megfogásának kísérletével folytatódott. S mindkét kísérletnek a lázadás, az ellenállás a (testi) anyaggal szemben, a szellemi minőség védelmében volt a mélyén. A versek tettek voltak a magánvaló állandóságáért. Filozófia mint vers, s vers mint filozófia! így jelenik meg a Leviticus (1997) c. kötet verseiben Parsifal, Ophelia és Azazél, Mózes ószövetségi harmadik könyvének - a Leviticus- nak - monumentumai „anakronisztikus triolettekben” Orbán Ottónak ajánlva, beesetlenkedik a költő Cinna, majd a „jalousionisták” és Kappus kapitány. Mindnyájuk lényében a költő munkálkodik, hogy szenvedélyesen vagy makacs eltökéltséggel keresse magát az emberiség létének végtelen egyidejűségben, világidejében! 5 A költő Escorial Közép-Európában című könyvéről annak idején A bölcselet csábítása címen írtam esszét, a címmel arra utalva, hogy Tőzsér Árpádot már akkoriban is mindinkább a filozófia vonzotta. A bölcselet lassan a gondolkodásának, de költői munkájának is tudatosan vállalt iránya lett.
