Irodalmi Szemle, 2010
2010/5 - TANULMÁNY - Duba Gyula: Önmaga utókora (Tőzsér Árpád: Csatavirág. Létdalok)
Önmaga utókora 21 4 Az emlékezést mint formaképző módszert a mítosz vezette be a tőzséri versvilágba. Tőzsér Árpád Örvénylő időkben címen 1983-ban (lásd a Történetek Mittel úrról, a gombáról és a magánvalóról c. 1989-es kötetben!) gondolatgazdag szabad verset írt - az Irodalmi Szemle közölte először - hasonló című regényem okán, munkáját nekem ajánlotta: „Barátom, könyveidben megteremtetted számunkra azt a közeget,/ amelyben még találkozhatunk: a mítoszt. ” Felelőtlen, zavaros kor lehetett, a verskompozíció igazi értelmét, jelentőségét akkor nem is ismertem fel. Elismerésként jól esett, de mélységét nem éreztem meg. Ma újra olvasva úgy látom, hogy mind személyességében, mind gondolatiságában korfordulót jelez. Tőzsér munkásságában mindenképp! Addigi költészete múltidézését, emlékezőjellegét itt egyetlen fogalomba, a mítosz sejtelmes kategóriájába sürítette, s az új tartalmi minőséggel mintegy új, korszerű formák felé tört-vágott ösvényt. A korábbi rövidebb, kötött versformákat szabadon hömpölygő szövegfolyamok, verssorokba tördelt mondatok folyamatossága váltja fel. Erre nyilván a lírikus felismeréseknek, a bőségesen áradó gondolatiságnak van szüksége. Mintha kiszakadt volna a korábbi idők kötött formába fegyelmezett gondolati burka, s tartalma a világot készülne elönteni. A nyelvi tömörség fegyelme helyébe az intuíció szabad szárnyalása lép. Nem előzmények híján való metamorfózis ez! A szerzőnek a Genezist követő müve, a Szavak barlangjában (1980) c. tanulmányokat, esszéket, kritikai írásokat tartalmazó gyűjteménye a szerző új tájékozódását jelzi. Az Adalékok a Nyolcadik színhez (1982) versei pedig már az új versformát és születő hősüket, Mittel urat vetítik előre. De a Régi költők, mai tanulságok (1984) című irodalomtörténeti tanulmánykötete is új elméleti alapozásra, gondolati gazdagodásra utal, mintegy módszertani korszerűsödést jelez. A gondolkodó a líraelméletéhez keres előzményeket. Az életében történt változások, melyekre most nem térek ki, nemcsak sorsát, hanem irodalmi érdeklődését és szellemi „nyomozásait” (Mészöly) is formálják. Érik benne a nyelv- és formaközpontúság, mint magatartás! De mélyül gondolkodása is. Kötete bevezetőjében érdekes és fontos megállapítást tesz. „Miért van az, hogy a cseh irodalomban például hiába keresnénk a Petőfi-Ady-József Attila hármasnak megfelelő, magányos óriásokat? S úgy vélem, az okot nem az irodalmunkban, hanem irodalomtörténészeink szemléletében kell keresnünk. Nem kevesebb a nagy írónk, mint a cseheknek, de míg a cseh irodalomtörténészek egy sokszínű, egyéniségekben gazdag irodalmat prezentálnak - sokféle egyenlőt, sokféle egyformán nagyot -, addig mi, bűnös öncsonkítással, többnyire a külföld előtt is csak a kiemelkedő nagy szellemeinkben mutatkozunk meg, s nem irodalmunk, szellemiségünk folyamatosságában. " A kötet tanulmányai - Szenei Molnár Albert, Amadé László és Baráti Szabó Dávid költészetéről — amellett, hogy felföldi régiónk klasszikusairól, tehát mintegy évszázadok előtti történelmi elődeinkről szólnak, tudományos frissességük mellett stílusukkal is kitűnnek: esszéisztikus elméletiségük, az intuícióra épülő, a gondola-
