Irodalmi Szemle, 2010
2010/5 - TANULMÁNY - Duba Gyula: Önmaga utókora (Tőzsér Árpád: Csatavirág. Létdalok)
Önmaga utókora 15 mánya: „Nem a kéz: a kés ível a húsba”. Benne érzem e képben mind a Mogorva csillag érzelmi keménységét, mind a Kettős űrben gondolati nyitottságát. Tőzsér munkájának a gondolat és a tudatosság a legfőbb, látszólag szinte egyedüli rendezőelve. Mintha itt a természetes érzékiség is alávetné magát az akarat fegyelmének. A megteremtődő világ paradoxmód mégsem rideg, nem konstruált, gondolatelvüsége ellenére is lakható. A szövegek legmélyén valamiféle állandóan jelenlevő, ösztönös belső szenvedély izzik. A Csatavirág szerkezeti és tartalmi rendjét a fejezetek, cilusok érzékeltetik. A cikluscímek a témakörökről és lírai tartományokról is tájékoztatnak. A Tiberius Rodoszon című első ciklus a görög mítoszokból merít, az aktualizált antik alakok történetei mintegy az időtlenséget célozzák, a történésekben bizonyos örök vonásokat, sorsjegyeket sejtetnek. A második fejezet - Csatavirág - a „ befejezett múltból ” idéz, a személyes emlékezet keres bizonyító anyagot az önkereséshez, hogy az olyan bölcseleti és grammatikai toposzokat, mint a „fogalomlét”, a „befejezett múlt” hitelesítse. A Virágének c. vers pl. azt állítja, hogy „ ...a növény tudja jól, mi az: lenni. ” A sejtelmes Félhomály téli képen című harmadik ciklus a művészet és filozófia felé tekint ki, s az idő - az öregedés - látomásai és a Semmi - Tao -, „a vég kémiája ” megidézésével halad a sejtések és a megválaszolatlan kérdések felé („ éned két széle a csend és a jaj ”, „ költő verset csak versről írhat A ciklus Sorok Orpheusznak című darabjában ilyen gondolatképet találunk: „Az ittlét... mintha nagyítót tartasz / a semmi fölé” . Ezek a versek filozófiai értelemben a transzcendenciával viaskodnak. A negyedik ciklus - Henye verbéna - a gondolatiságot a valósághoz közelíti, mintha az elméleti felismerésekben a gyakorlat keresné gyökérzetét. Az Ekloga című pásztoridill is idő feletti, a Hamletban pedig a dán hős tragédiája válik kortalanná és „személytelenné”. A konkrét elvonttá, mintegy nyelvben létezővé, s ennélfogva általános érvényűvé lesz! A pénz és az én dolgain mereng című vers megalkotja a „pénznyelvtan” fogalmát, a Korunk hőse számára „ egyetlen emlék a világ ” és a költő „ önmaga bölcs utókora ”, akinek megsejtett sorsa a „ Globális árvaság”. Joggal vélhetjük, hogy Tőzsér költészetében sajátos, korszerűen új és eredeti lírai erő dolgozik, bonyolult versnyelv válik létminőségekké. Éppen ezért meglepi az olvasót a Függelék (A litotész szeme) című ötödik fejezet. Az itt helyet kapó versszövegek a korábbi transzcendenciák és elvontságok komorságát játékos iróniába, önironikus csipkelődésekbe és kritikusi incselkedésekbe oldják, mintegy eloszlatva a „rajtunk kívül... de általunk” melankóliáját. A görög „litotész” szó jelentése irodalmi értelemben túlzó kicsinyítés (pl. könnyű, mint a pehely), fokozva kicsinyítő állítás (pl. nem rossz), a Tőzsér-versben megszemélyesített litotész szeme pedig nem más, mint a költő tekintete. S ennél a tekintetnél kezdődik e szövegek iróniája és önirónia is. Az egyes müvek-darabok ugyanis pályatársakról írt, képzelt sírversek és epitáfiumok, költőtípusok karikatúrái, lírába szőtt irodalomtörténeti reflexiók, de megértés és kritikus azonosulás van mögöttük. Úgy állítanak másokról
