Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Erdélyi Margit: Drámák és elméletek (Décsi Tamás Drámák és elemzések c. kötetéről)
KÖNYVRŐL KÖNYVRE 91 vizsgálatát találjuk, amelyek jelentős hozadékot képviselnek az európai dráma történeti és elméleti kérdéseiben egyaránt. Nem véletlenül foglalkozik a szerző elsőként az euripidészi újításokkal, hiszen ezeknek nemcsak a saját korukban volt jelentőségük, hanem a mai drámairodalomban is nyomon követhetjük útmutatásaikat. Euripidész az athéni demokrácia válságos korszakában élt és alkotott, elődeihez képest (Aiszkhülosz, Szophoklész) már nem egy egységes világkép demonstrálója, hanem éppen az egység felbomlásának lesz szemtanúja. Kilencven drámát írt, de ezek közül csupán tizennyolc maradt fönn. Euripidész különösképpen a tragikumra volt érzékeny: a lelki gyötrelem, a válság, a gyász, az emberi szenvedés domináns téma nemcsak saját művészetében, hanem az egész ókori drámairodalom viszonylatában is. Több esetben közvetve vagy közvetlenül a trójai, illetve a peloponné- szoszi háborút kárhoztatja az emberek szenvedése miatt, noha nem azokról ír, hanem az általuk okozott emberi gyötrelmekről. Müvei jó része a középpontos dráma modelljét példázza, ezekben jellemzően az eszköz nélkül maradt legyőzöttekről van szó, ezek a szenvedő alakok vannak a drámai középpontban, s ezek kerülnek viszonyváltozásba azokkal, akik élhetnek a drámai eszközökkel. Egyéb drámáiban az embereket, ritkábban az isteneket okolja a sok gyötrelem miatt. A szenvedések okozói ez esetben az önzés, a féltékenység, a hatalomvágy, a vagyonszerzés, a győzelem elvakultsága, a hatalomérzet, mindez persze napjaink „hőseiről” is elmondható. Euripidés drámái által mintegy paradigmaváltás is megtörténik a görög drámában s egyben az európai dráma történetében. Drámáinak jellegzetessége, hogy a tragikus helyzetet valamely váratlan isteni beavatkozás hozza helyre. Az aiszkhü- loszi és szophoklészi drámában az istenek és törvényeik a meghatározóak, Euripidésznél az isten és ember viszonya dominál. A mitológiával ellentétben, nála az istenek „deus ex machinaként” jelennek meg, s így felelőssé tehetők az emberi szenvedésekért. Az euripidészi drámabeszédnek abszorbeálói/modellálói elsősorban a Calderón-, a Shakespeare-művek, illetve a barokk szentdrámák lesznek. Machiavelli 1518-ban írt Mandragora című műve fordulatot jelentett a vígjáték történetében. Előzményei természetesen voltak, úgymint a 15. századi népi komédia, illetve Plautus és Terentius vígjátékai, az ún. commedia erudita (a tudós vígjáték). Machiavelli jelentősége, hogy saját korába helyezte a cselekményt, alakjainak megnyilvánulásait pszichológiai szempontból is kidolgozta, s megjelenítette a korabeli erkölcsöket, érzelmeket, felfogásokat. Ravasz, gátlástalan figurái által típusokat is teremtett, amelyek későbbi komédiák modelljei is egyben. Machiavellinél a vígjáték cselekménysorozatai egységesek, megteremti az ontológiai értelemben vett szituációt, azaz a drámai jelenben változó viszonyrendszert, amely magában foglalja azt, mi fog történni a későbbiekben. A következő fejezetekben főleg Shakespeare-drámákra hivatkozva találkozunk olyan elméleti kérdésekkel, amelyekben a természet és az emberi lét egységéhez hozzákapcsolja a szerző a művészetet; a költői igazságszolgáltatás kapcsán vizsgálja a szerelem és a jó vég leírásait, isten-ember-természet erőinek együttműködését.
