Irodalmi Szemle, 2010

2010/4 - TANULMÁNY - Hogya György: Tévelygéseim (2)

Tévelygéseim (2)

65

Ugyanakkor vallási téren is meglehetősen mozgalmas volt ez a század, forrongtak az eszmék, a gondolatok, s az állandó önigazolás lelkesedésével jelentek meg új és újabb úgymond felfedezések. Ezek egyikével épp Leibniz kápráztatta el kortársait (1710-ben az Essais de Theodicée sur la bonté de Dieu, la liberté de l'homme et de l'originedu mai) azzal, hogy bevezette a theodicea fogalmát, amivel ugyancsak a rossz és jó alapvető kérdéseihez tért vissza (si deus unde malum - ha van Isten, honnan a rossz).

Rengeteg adat igazolja, hogy ebben a korban, egy gondolkodó embernek éppúgy elképzelése lehetett a jó és rossz fogalmáról, valamint az ősi perzsa vallásosságról, mint a ma emberének.

(Ironikusan fogalmazva: éppoly értetlenül és magyarázatra képtelenül szemléljük ezen eszmék kavalkádját, miként a XVIII. század embere.)

Természetesen, ha abból az elképzelésből indulok ki, hogy Isten minden történelmi kor emberéhez egyformán, igazságosan közel állt és áll, akkor vajon mivel „kárpótolta” a régi korok emberét, akinek sorsát minden újabb nemzedék úgymond felülírta, és a haladás jegyében jobbnak és még jobbnak tünteti fel saját korát? Feltételezhető, hogy a régi kor embere közelebb állt elképzelt istenéhez, mint a mai kor embere, sőt mi több, lehet, hogy ez a távolodás mindaddig tart majd, amíg az oszcillálás valószínűsíthető elve alapján újra közelíteni nem kezd valamihez, ami talán Istent helyettesíti majd.

Addig is - és azóta is - fel kell ismerni azokat a szellemi erővonalakat, amelyek Isten fogalmának imbolygó, hullámzó körüljárását vezetik, irányítják és meghatározzák. Mert ugyanezen erők hatnak minden egyes emberi lélekre is.

Tény, hogy abban az időben, a perzsákkal kapcsolatos bármiféle vélemény megfogalmazása meglehetős elszántságot kívánt, különösen, ha figyelembe vesszük, a beteges angol felsőbbrendűség megnyilvánulásaiként számon tartott megjegyzéseket: „A tűzimúdók az egész népesség legszegényebb, legrosszabbul kinéző és legostobább része”. Vagy egy másik korabeli elmés angol megállapítás: „Semmi sem lehet nagyabb tiszteletlenség, mint az, hogy a Bombay partján napnyugtakor látható párszik hablatyolnak valamilyen szertartást, melyet maguk sem értenek. ”

Du Perron tehát valami olyasvalamibe vágta a fejszéjét, aminek megválaszolására nem érett meg a társadalom, nem készültek fel rá a tudományok, s amit a közvélemény nagy része is több mit lenézően és elutasítóan kezelt.

Mindemellett nem zárhatók ki bizonyos családi vagy személyes indíttatások sem — talán a bátyja hatása, esetleg egy titkos példakép bár kétséges, hogy ezek ereje elég lett volna ahhoz, hogy a választott útját végigjárja.

A gondolatsornak talán már ezen részénél is sejthető, hogy ez az írás nem igazán rólam, és nem du Peronról szól. A maltert, tehát az összekötő elemet egy olyan gondolatiság alkotja, amelynek pontos mivoltáról mégcsak fogalmam sincs. Sőt du Perronnak sem volt, és épp ez az, ami megragadott.