Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - TANULMÁNY - Hogya György: Tévelygéseim (2)
Tévelygéseim (2) 59 által megtalált talált ősi írásokról, esetleg az Elkahaziatákról (alapítójuk Elkhazaj — rejtőző erő) vagy Gundésápúr történelmi küldetéséről — a felhalmozott tudástörténelmi anyag „hasznosságáról” elmélkednék. Lám, Gundésápúrnak ... „az összegyűjtött tudás székhelyének”... már csak az emléke él, de az is óriási hatással van rám... Közben az útitársaim is helyet foglalnak. A legfeltűnőbb, egy középkorúnak látszó férfi, akiről lerí, hogy utazó. Ha valaki ezzel a vonattal elmegy a világ végére, akkor az ő lehet. Bakancs, meglehetősen nagy hátizsák, a nyakában drága fényképezőgép és riki kendő, amelyet én sohasem vennék fel. Kiegyensúlyozottnak látszik, a szája szegletében halvány mosolyt vélek felfedezni, s határozottan sugárzik belőle az önbizalom. Mindemellett jóképű is. Velem szemben, az ablak mellett, jól ápolt, kerek arcú, középkorú hölgy ül, nyakában aranykereszt. Hatalmas aranykereszt. Feltételezem, hogy ő lesz az első, aki megtöri a kezdeti hallgatást, és beszédet kezdeményez majd valakivel. Gyanítom, hogy egy kísérletet én sem úszók meg. „Nehéz az emberekkel együtt élni, mivelhogy olyan nehéz hallgatni. ” Egyelőre a kézitáskája mögül méri fel a terepet. A tőlem jobbra ülő markáns arcú idős férfiról nincs kialakult véleményem, éppoly konok hallgatás lengi körül, mint engem. Jómagam páncélba bújt lénnyé zsugorodom, s még nem tudom, milyen alkalomra várok, hogy elővegyem a du Perronró! szóló írást. Életünk minden egyes találkozásáról készül egy a tér-idő archívumába csempészett fénykép, amely ezt a bizonyos pillanatot egy titkos dimenzió kimerevített mozaikjaként örökíti meg. * * * Az útitársak „elsőpillantásos” besorolásában egyelőre valószínűleg valamilyen szürke árnyalatot kapok, hiszen egész megjelenésem amolyan semmitmondó, idegennek semmit sem jelentő. (Pár évvel ezelőtt, mikor egy festőtáborban jártam, és egy ismerős festő beleegyezett, hogy megfesti a portrémat, kis idő múlva meglepetten, és ellentmondást nem tűrő hangon jelentette ki: „Neked olyan semmitmondó arcod van... semmi markáns nincs rajta, ...olyan, mint egy gyerekarc!” Igazat kellett neki adnom. Mintha az arcomnak semmi köze sem lenne a bensőmben zajló érzésekhez, a keserűséghez és a ritka fellángolásokhoz. Ha a festő azt festette, amit lát, akkor — meg kellett állapítanom — az arcom az, ami csal, másít, tagad. Az az arc, amelyet mindennap látok a tükörben. Néma alázattal kellett tudomásul vennem, hogy a környezetemben csupa olyan embert találtam, akiknek arca kifejezőbb jellegzetesebb volt, mint az enyém, és fájó gondolattal kellett elkönyvelnem, hogy sokaknak a gondolkodása is kiforrottabb és határozottabb, mint az enyém.
