Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - TANULMÁNY - Fried István: Imagológia - komparatisztika
44 Fried István szubjektumfelfogások rekonstrukciójáról kellett volna szólni). S amit hozzáfűznék az elmondottakhoz: az imagológiának ez a felfogása az intertextualitáshoz egészen közel hozható. Egy összegzés alapján kockáztatom meg magam is, hogy az inter- textualitás két különböző szinten tehető valóban produktívvá: a szemantika síkján (például: plot, téma, metafora) és a szöveg szintaktikai formáját tekintve (műfaj, stílus, narratív forma, rím).19 Feltehetően nem okoz nagy nehézséget annak megállapítása, az imagológiai probléma mely síkon, mely „eszköz” révén válhat egy akár esztétikai Jelentés” részévé. A Krleža-regény bemutatásával ennek lehetőségeire is megkíséreltem célozni, egyben a komparatisztika olyan fordulatát helyeslendő módon, amely az auto- és heteroimage-ok összefüggéseinek az eddigieknél jóval nagyobb jelentőséget tulajdonít, és ezáltal kiszabadítja a műveket a nemzeti metanarratívák fogságából. Ennek eredményeképpen foglalhatja el az imagológia azt a helyet az összehasonlító irodalomtudományban, amelynek eredményeképpen az eddig egyoldalúan ideológiai töltésű részdiszciplína az irodalmi és eszmetörténeti folyamatok értelmezéséhez járulhat hozzá. A sztereotípiák keletkezésének, történetének kutatása során éppen a komparatisztika lényegi kérdései kerülhetnek szóba: a különféle műfajokban artikulálódó konfrontációja a sajátnak és az idegennek a szövegműködés sajátosságaira deríthet fényt. Amennyiben viszont tágabb kontextusban érvényesítjük a komparatisztikai szempontot, részint (engedve a „többrendszerűség elmélet”-e sugalmazásának)2" a polifon „szerzői” és olvasói én kétnyelvűségét, kettős kulturáltságát korántsem a kelet-közép-európai régió különlegességeként fogjuk fel, hanem a nyelvi kultúra átjárhatóságának, nyitottságának, összetettségének jelzéseként, részint az irodalomtörténések során változó auto- és heteroimage-okat szintén a regionális irodalomtörténet dinamikájában kíséreljük meg fölismerni és fólismertetni. Ebből szervesen következik az imagológiai képzetekre történő állandó reflektálás, amelybe természetszerűleg az önreflexió is benne foglaltatik, a saját önkritikus, az idegen megértést akaró szemlélete. A horizont-összeolvadás korántsem magától értetődő, problémában jelensége egy interkulturális hermeneutikát21 igénylő kutatásnak: megvannak a veszélyei, amelyeket egy koloniális néző-pont kialakításában jelölhetünk meg: a befogadó olyan egyetértésekre törekszik, amelyben a maga elvárási horizontja szerint történik a befogadás. A kölcsönös elismerés, a kultúra, az irodalom dialógusként felfogása produktívabb lehet, az imagológiai előfeltevések szerkezetének értelmezésekor a saját és az idegen helyzetének fölismerésére kerülhet sor, tudatosítva - kivált a kelet-közép-európai régióról szólva, elgondolva, hogy időnként elmosódnak az úgynevezett nemzeti irodalom határvonalai - és a „hibrid kommunikációs térben” hatnak egymásra, jeleznek egymásba érő nyelvi-kulturális képződményeket az irodalmi alkotások. Krleža életműve ebből az aspektusból még számos, földerítendő kutatási sajátosságot rejthet.
