Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - Duba Gyula: Szégyen (2) (regényrészlet)
Szégyen (2) 35 rétében támadt ez az ötlete, hogy az írás nemcsak a jól végzett munka örömét és bizonyos elismerést hozott számára, hanem a kárára is lehetett. Talán éppen a józan ésszel ellentétben deformálta gondolkodását és eltorzította képzeletét! Visszaemlékezett, hogy kezdetben játékosan és becsvágyból írt, s az alkotás szabaddá és csapongóvá formálta szellemét, talán éppen fiatalsága és tapasztalatlansága okán, majd évek során, ahogy mind mélyebben ásta magát a lélek mélységeibe, mindinkább megismerte a bűn természetét, a gonoszságot és hitványságot, és mindinkább úgy vélte, hogy belát azokba a „fekete lyukakba” amelyek roppant pusztító e- nergiáikkal szívják be és nyelik el az emberi jó tulajdonságokat és erényeket, s ez a tulajdonsága tragikusabbá tette a gonolkodását és drámaibbá a képzeletét. Egész valója komorrá, gyanakvóvá vált. Egyre nehezebben menekülhet attól az érzéstől, hogy az élet mind terhesebb és az idő gyorsuló mozgásában kilátástalanság rejtezik. Első gondolatai arról, hogy az írás veszélyes is lehet. S az alkotás romboló, a teremtés önpusztító! S közben tudta, hogy ha munkájába temetkezik, az elvégzett munka mákonyával telítődik és megnyugszik. íróasztalhoz ült tehát, tiszta lapot fűzött írógépébe és az időről szóló esszéjét akarta folytatni. Nézte a gépbe fűzött papírt, fél oldalt már teleírt rajta, további néhány oldal is készen volt az esszéből, de elégedetlen vele. Nem érzi jónak, egyszerű, mégis feszes gondolatmenetnek, szétesőnek tűnik fel, ziláltnak és zavarosnak, belső gondolati fegyelem híján valónak. Zagyvaság ez, nem törvény! Olyan gondolata támad, hogy a jelek szerint semmi érdemlegeset nem képes mondani az időről! Nem hogy megragadná a lényegét s talán a mibenlétét, inkább szétforgácsolja, suta tapogatózással komolytalanítja, felületes okoskodással lehetetleníti el. Megannyi közhelyet sorol fel, eredeti gondolatok híján. Híg lében pancsol, ismétel s nem felfedez! Mégis nekifogott, kedvetlenül, meggyőződés nélkül folytatta a szöveget, abban bízva, hogy munka közben ugrik be a szikra, evés közben jön meg az étvágy, a sémák közt bukdácsoló intuíció megtáltosodik, s száguldani kezd a képzelet. írt s tudta, hogy mondatai át- tetszőek és a gondolatok súlytalanok. „Az idő változik, de kemény marad, meghatározza a nemzedékeket. Inkább rombol, ritkán nemesít. Az első világ- háborús fiatal nemzedékeket elveszejtette, hitetlenné tette, a második világháborúsakat megnyomorította, a mi nemzedékünket - harmincasokat - lelkessé és felületessé nevelt, arra késztetett, hogy higgyünk, s arra ítélt, hogy csalódjunk, tanulságként állandó gondjaink legyenek, úgy vélve, hogy a gond maga az ember!” Aztán a következő gondolat önkénytelenül szinte akarata ellenére vetődött papírra a kattogó billentyűk nyomán: „De joga van-e az írónak csupa gondot írni, minden gondját leírni és megterhelni és elkábítani, megrokkantani vele az olvasót?!” Olyan ez, mint az átok, gondolta magában, sorscsapás ezen a közép-európai tájon, ahol a gond szükségszerűség és a szabadság sosem természetes! Az író, pedig... az író az idő nyomában jár, átéli annak idiotizmusát és követi abszurditásait! A gondok terhe és a kor irrealitása mindennapi gondolkodásának természete lesz. Míg mások ösztönösen túlteszik magukat rajta, az írót tőrbe csalják, kelepcét állítanak neki és
