Irodalmi Szemle, 2010
2010/4 - Grendel Lajos: Négy hét az élet...(Regényrészlet)
14 Grendel Lajos Kati mélyen eltemette a lelkében, valami azonban azt súgta Sanyinak, hogy azért mégsem bánta meg. Katitól Dani sosem kérdezte meg, hogy hová tette az álmait. Az ő kapcsolatuk sem volt felhőtlen, mégis volt valami cinkosság kettejük között, amit Sanyi irigyelt, mert őt ebből a cinkosságból kirekesztették. Kati arról sem beszélt, hogy miért hagyta ott a színházat. Annyit árult csak el, hogy az akkori „barátja”, aki még mindig barát, de már nem „úgy”, szóval a barátja közbenjárására vették föl a pozsonyi Népművelési Intézetbe, ahol az amatőr színházi csoportok működését felügyelte nagy hozzáértéssel és lelkesedéssel. Mégsem lett belőle irodakukac, mert munkaköréből adódóan gyakran utazott vidékre, ami ha nem is elégítette ki teljesen a szabadságvágyát, egy keveset mégis átmentett a régi évek hangulatából. Fesztiválok idején (s ezekből volt épp elég) napokra eltűnt otthonról. Akkoriban, közös „történetük” kezdetén, Sanyit még nem gyötörte a kényszerképzet, hogy Kati esetleg mégsem boldog vele, s hogy a kassai éveket illető hallgatása elhallgatása valaminek, amit titokban kell tartania, ami csak őrá tartozik, s amit senkivel nem lesz hajlandó megosztani, még a halálos ágyán sem. Azokban az években olajozottan működött a házasságuk, csak egy valami maradt ki belőle, az önfeledt boldogság, ami a tilos álmokat, s vele a szabadságot szüli. Most, évtizedekkel később, élete alkonyán, Vilma néniék házában, szinte biztos volt benne, hogy Katinak sok tilos álma lehetett, amelyeknek a tüze, az övével ellentétben, sosem hunyt ki, s hogy végső soron, ha nem is közvetlenül, ez a tűz pusztította el. Vereségként kellett most tudomásul vennie, hogy Kati sosem engedte magához oly közel, hogy a tilos álmaiba is bepillanthasson. „Vak voltam. Évekig vak voltam.” Elmúlt már harmincöt éves, amikor először engedték a vasfüggönyön túlra. Családostul szeretett volna utazni, de a kiutazási engedélyt egyedül ő kapta meg, Kati és a gyerekek itthon maradtak túsznak, nehogy eszébe jusson disszidálni. Sanyi mindig is tudta, hogy két világnak a határán él, „ez korán bevésődött az agyamba”, de még egyszer sem annyira élesen, tisztán és visszavonhatatlan érvényességgel, mint azon a napon, amikor fölszállt a koszos, elhanyagolt, a csehszlovák államvasutak által működtetett személyvonatra, mely napjában egyszer döcögött ki a pozsonyi vasútállomásról Bécs felé, s majdnem egy órát vesztegelt a határ innenső oldalán, amíg a géppisztolyos határőrség át nem fésülte a szerelvény minden zugát. Az akkor hároméves Krisztina sirt és toporzékolt „ne menj el, apuci, ne hagyj itt engem”, s a zokogását még órák múlva is hallotta, és összeszorult a szíve és a torka, mintha valami rettenetes bűnt követett volna el, árulást, amelynek a bélyegét sosem tudja lemosni. Jól kifejlett bűntudatát a határőrség és a vámosok fennhéjázó viselkedése csak még tovább szította. Hiába volt rendőrségi pecséttel jóváhagyott kiutazási engedélye, gyanús személynek tekintették. Gyanún felül álló személy az országban csak az lehetett, aki nem folyamodott kiutazási engedélyhez, s így bizonyította hűségét és ragaszkodását szocialista hazájához. Megbízható állampolgár csak az lehetett, aki még csak kíváncsi sem volt arra, hogy mi van a kétsorú szögesdrót kerítésen túl. Sanyi azóta sem felejtette el azt a megvető, gyanakvó, vádló te
