Irodalmi Szemle, 2010
2010/3 - KÖSZÖNTJÜK A 80 ÉVES CSOÓRI SÁNDOR KOSSUTH-DÍJAS KÖLTŐT - Gál Sándor: Az egy és az egész Kincses Komárom (2)
30 Gál Sándor mindig osztályfőnököm sokszor elismételt intelme jutott az eszembe: „Azért tanuljatok, hogy ti parancsolhassatok, s ne nektek parancsolhasson más.” Igaz, soha sem volt bennem semmi készség a parancsolásra, de azt, hogy nekem parancsoljanak mások, az az előbbinél is elképzelhetetlennek mutatkozott. Mindig magam akartam dönteni magam felől, ezért hát igyekeztem Rezső bácsi tanácsát komolyan venni. Vagyis tanultam a saját tempómban a negyedik év végéig. De az érettségi előtti utolsó - akadémiai - hetet odahaza a tóparton töltöttem, olvastam és jókat úsztam a tóban. Hajnalonta meg esténként pedig kijártunk apámmal vadászni... Ha már a lehetőségeket említettem, volt még egy „harmadik út” is - a főiskola. Az az igazság, hogy egy nyitrai öt év a maga csábításával és kihívásával nem volt közömbös számomra. De én akkor már majdnem huszonkét éves voltam, s ha a következő öt évet a nyitrai főiskolán töltöm, meglehet agrármérnöki diplomát szerzek, azonban még következik a kötelező tényleges katonai szolgálat, s bizony harmincévesen kell kezdenem valamit az életemmel... A kérdés az volt akkor a számomra, hogy a korábbi évek megkésettségét tovább növeljem-e, s hogy mit értelmesebb megcselekednem, vagy megkísérelnem. Végül is úgy döntöttem, hogy nem adom be továbbtanulásra a kérvényemet. Amikor az igazgatóm megkérdezte, hogy miért nem akarok tovább tanulni, a válaszom ez volt: „Mert nem érek rá!” Ezzel a mondattal le is zártam magamban ezt a kérdést. Nem tudom, helyes volt-e ez a döntésem, s ma már a felette való töprengés is merő idöpocsékolás. A komáromi négy évet végül is színjeles érettségi bizonyítvánnyal zártam, amire akár büszke is lehettem volna, de az ilyen „büszkélkedésnek” nem lett volna sok értelme - az volt a fontos, hogy túl vagyok az egészen! Leérettségiztem, elsőként a tágabb értelemben vett családban. Elértem valahová, de hogy lesz-e továbbjutás szándékaim irányába, Major Sándor ígéretén kívül szemernyi tudásom se volt. U- taztam hát Pozsonyba remény és kétség között, s nem jártam sikerrel. Kellettem volna, de nem volt üres hely a szerkesztőségben. Szerencsére abban az időben még a szakiskolák végzőseit az egyes intézetek „elhelyezték” — így kerültem Pozsony helyett egy Lévához közeli tenyészállat-nevelő telepre gyakornoknak. Azonban alig két-három hetes zootechnikusi gyakomokságom azzal ért véget, hogy amikor az egyik hétvégén hazautaztam, távirat várt, hogy a lehető leghamarabb jelentkezzek a Szabad Földműves szerkesztőségében... így történt, hogy a következő hétfőn Köbölkúton a Pozsony felé induló vonatra szálltam fel... Akkor nem tudtam, sőt, nem is sejtettem, hogy ez a nap volt - lett! - további életem-sorsom mindent eldöntő fordulata. Ugyanakkor az is világos és egyértelmű előttem ma már, hogy a komáromi évek nélkül ezt soha sem érhettem volna meg és el. Komárom a tudás szépségével ajándékozott meg: „A tudd a dolgot - a szavak maguktól jönnek” tisztaságával, hitével és következetességével. Ebből következett a „tudd és tedd!” számomra ma is érvényes emberi és írói elkötelezettsége.
