Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - TÓTH ELEMÉR 70 ÉVES - Duba Gyula: Drámaiság és magányérzet... Tóth Elemér születésnapjára
22 Duba Gyula létszemléletet, s mégsem pesszimista, se nem lemondó. Reális erő van benne, nem támadó természetű, hanem tudomásul vevő, a lélekben rezdülő, nem a világ ellen tör, hanem élni akar! Huszonöt éves, amikor kiadja A halak a mélyben úsznak (1965) című debütjét, már a címe bizonyos irodalmi áttételességre utal. Lírája egyszerűen és nyitottan érzésteli, stílusát tömörség és tárgyias képiség jellemzi. Vallomásos költő, higgadtan személyes hangú, tárgyiassága mintegy öntörvényű, nem jelenti számára a személyességtől való távolodást, hanem életanyagának reális tudomásulvételét. Stílusát verscímei is jellemzik: Megfagytak a fák, Otthon egy percre, Vers egyik bánatomról, Felnézek a napba, Valaki megjön - a tömör képekben valamiféle egyenes és komoly nyugodt-ságot érzünk. Nincs bennük felkiáltás, se menekülés, tényszerűen helyhez és időhöz kötöttek, mintegy bizalmasan otthonosak. Sajátos tulajdonuk, a szomorkás fájdalom és múlandóság képiségükben jut kifejezésre. Gyakran egészen eredetien, mint az egyszerű környezetből kinövő virágok. Nem a csináltság, a művi szépség munkál bennük, hanem a kifejezés bája, az őszinte közlés, a kimondani akarás ereje. Második kötete egy évvel később, a Ketten (1966) mintegy véglegesíti és kiteljesíti ezt a benső nyugalmat, a szerelemről, a megtalált társról beszél. Meg a háborúról, az írásról, a létről, előző kötetétől ösztönös tájékozódása, természetes képi világa és elemi formaalkotása után bizonyos gondolati tudatosodás jegyében lép előre. Alapérdekei mellett, az érzéki és egyszerű őszinteség, mintegy az ártatlan valóságlátás hamvassága mellett mintha egyre láthatóbb lenne verseiben a gondolat, markánsabban érezhetőbb a tudatosság. Lírai képei is ehhez igazodnak. Az Elmentek a katonák című versében „tűzpiros arccal,/ fehér zsebkendőkkel” mennek el, „Aztán egyszer csak visszajöttek”, „fehér volt az arcuk,/ piros a zsebkendőjük és azóta a temetőben sok virág nyílik, „És az anyákat nem kérdi soha senki”. Az Imi kéne című versben pedig ezt mondja: „csak vers legyen tiszta és egyszerű”, s így fejezi be: „általában mindenről imi kéne”, „apró szikrájával a tökéletességnek.” A Szobám címűben pedig, rapszodikus környezetben „gyönyörű rózsák SALÉTROM szerzőtől”, „1963- ban így él a költő,/ s mindez potom százötvenért”, de - mintegy cserébe álmodhat mindenről! Újságíróként prózát is ír, közéleti jegyzeteket, karcolatokat, szépprózai kísérleteket, és szlovák nyelvből kezd fordítani. Kötete Ketten című ciklusában férfi és nő együttéléséről, a lelkek közeledéséről és a megélt szerelemről közli, amit megélt. Mintha ekkor összegeződnének hivatásos munkája, fordítói készsége és lírai értékei. A Ketten mintha valamiféle öntudatosodást jelezne, a tisztánlátás ismérveit és mintegy a beérkezettség nyugalmát közvetítené. A bizonyosságot, melyet birtokol. Kérgek (1969) című kötete lehetőséget nyújt sajátos vonásai vizsgálatához. Célszerű ismét verscímeihez fordulnunk! A fekete madár napjai, A titokzatos lovas, Jég- szarvú bika, Magányom fekete csápjai, Az idő tenyerében - a fogalmi képek olyen látásra utalnak, amely a misztikában és a (nép)meséket is megtermékenyítő képzeletben gyökerezik, s amellett a fantasztikus és absztrakt képi jelen sem idegen
