Irodalmi Szemle, 2010
2010/1 - TÓTH ELEMÉR 70 ÉVES - Tóth Elemér versei (Emlékek útján, Emlékező fohász, Esterházy
19 Tóth Elemér hetvenéves TÓTH ELEMÉR Emlékek útján Apáink földje; mennyi, mennyi álom szakad föl bennem, ha lélekben járom lapályát, dombját - zúg, zubog a vérem -, megváltozott bár, de még mindig értem... Ez az a föld, ahol a bölcsőnk ringott, itt tanultunk meg minden földi titkot, az édeset s a keserű is egyben, s nem részesültünk soha semmi kegyben, mert nem állt a szánk csalárd hízelgésre, besúgásra, nagyobb koncot remélve. Ez az a föld, amely táplálta lelkünk, ez az a rög, amelyen elhevertünk. Ez vigasztalt, ha elfáradt reményünk, ez biztatott, hogy éljünk, éljünk, éljünk! Mert amiként a télre tavasz s nyár jő, remegő szivünk fészket rakna tán fönn a szépbe hajló dombokon, Gömörben, és nem engedné, hogy a latrok csöndben széthordják-lopják fajtánk örökségét, s minden kincsünket sallangosra tépjék. Nem engedné? Ugyan kit érdekel ma, ez a ravaszul ránk rakott gyehenna?! Hisz a kis senkik sorra azon vívnak, kit adjanak el, kit vessenek kínnak. Kinek tépjék ki gyökereit, nyelvét...!- A fennvaló, jaj!, ugyan meddig ver még?!
