Irodalmi Szemle, 2010
2010/2 - KÖNYVRŐL KÖNYVRE - Szalay Zoltán: A hiábavalóság emlékműve (Krasznahorkai László Áz utolsó farkas c. kötetéről)
84 KÖNYVRŐL KÖNYVRE land- és tétnélküliségről, mélység és magaslat hiányáról, arról, hogy mára egyedül az „A DD IDE primitív mocska” (18.) maradt meg, a filozófia már nem létezik, a könyvek csak „álca, csak maszk, csak díszlet, csak egy undorító hazugság" (19.). Végtelen elkeseredettség járja át a szöveget, teljes kiábrándultság, s az egyre gyengülőnek tűnő késztetés, hogy ez a vigasztalanság kifejező formát kapjon. Krasznahorkainál azonban a végtelen pusztulásból is maradandó forma keletkezik: ezúttal is olyan nyelvet és olyan elsöprő szövegvilágot hoz létre, amelyet minden negatívuma ellenére öröm olvasni, hiszen a nyomozás izgalmával szembesít bennünket: nyomozhatunk az utolsó farkas után, bolyongva a monumentális Krasznahorkai-mondat lélegzetelállító labirintusában. A lecsúszott filozófust egy lelkes lokálpatrióta alapítvány meghívja a sivár, szűkös spanyolországi tartományba, Extremadurába, hogy írjon róla egy népszerűsítő cikket, miközben teljes ellátásban részesítik, tökéletes alkotói szabadságot biztosítanak neki. Az író akarata ellenére keveredik bele egy történetbe, egy régi, emlékeiben ismeretlen okból megragadt újságcikk nyomán kezd el kutakodni, mikor lőtték ki az u- tolsó farkast ezen a kietlen, mégis vonzó vidéken, amely nyilván azért tűnik annyira vonzónak az író számára, mert „kívül van a világon, még odakívül, extre” (33.), így aztán nem lehet „fertőzött”, nem érhette el a világ mocska. A nyomozás során fény derül rá, miféle elkeseredett küzdelmet folytatott ember és farkas ezen a tájon, amelyben nyilvánvaló volt ugyan, hogy melyik fél kerekedik felül, mégis, hosszan elhúzódott, és számos furcsa fordulatot vett. Sok különböző helybeliben különböző érzéseket és indulatokat ébreszt fel az „utolsó farkas” históriája, mígnem eljutunk Jósé Miguelhez, a vadőrhöz, aki régimódian ragaszkodik a természethez, eleinte neveket adott az egyes rókáknak, őzeknek, de később erről letett, mert „...előbb megölték Ramirót, aztán megölték Asunciónt, aztán megölték Inmaculadát, végül megölék Jesúst is, és neki ezt nagyon nehéz volt elviselni, akkor hagyta abba, hogy elnevezi őket, abbahagyta, mert fájdalmat okozott, hogy folyton elveszít valakit..." (50.) Jósé Miguel alakja afféle visszatérő motívuma a Krasznahorkai-szövegeknek. Először a szerző legelső kötetében, a Kegyelmi viszonyok „halálnovelláiban” bukkant fel Herman, a vadőr néven. Az utolsó farkas egyes elemeiben éppen mintha ennek a korai novellának az átírása lenne. A Herman, a vadőrben egy lázadó vadásszal találkozhattunk, aki hirtelen a vadak oldalára áll, s elkezdi rettenetes csapdákkal telerakni a várost, kisebb katasztrófát okozva, aminek következtében a novella végén szitává lövik. Jósé Miguel története jóval árnyaltabb és visszafogottabb ennél, az alapmotívum azonban - az elembertelenedő társadalom és a természet konfliktusa - visszatér. Amikor már csak két példány marad az extremadurai farkasállományból, ezt a kettőt valahogy nem sikerül leteríteni, a fogócska egyre kilátástalanabbá válik, mígnem a vadászok és az eseményeket nyomon követő helybeliek arra a következtetésre jutnak, hogy valaki segíti a vadakat, valaki meg akarja őket óvni a pusztulástól. Az utolsó farkas végül nem kerülhette el a sorsát, egy pásztor mégis leterítette, de amikorra ezt a német filozófus kideríti, már nyakig benne van Jósé Miguel történetében. Krasznahorkai László ezt a maga egyszerűségében is összetett történetet ezúttal is egyetlen hatalmas lendületű mondatban adja elő, amelyben ott van a szerzőtől megszokott finom pátosz, a külvilággal szembeni leplezetlen finnyásság, és az igény,
