Irodalmi Szemle, 2010
2010/2 - TANULMÁNY - Polgár Anikó: A Lévai Névtelen... Az Ovidius-fordítás fordítástörténeti jelentősége (tanulmány)
A Lévai Névtelen.. 73 (egy hatásos retorikai fogásként) azzal indokolja, hogy ha nem válaszolna, az túl köny- nyü dicsőség lenne {„non rescribendi gloria visa levis”, XVII. heroida, 4. sor), vagy ahogy Gyöngyösi fordítja: „De tőlem válaszát csupáncsak nem venni, / Csekély dicsőségnek alítottam lenni.” (Helena Parisnak, 2. versszak, 3^1. sor). Gyöngyösi ezt az ovidiusi érvelést még megtoldja azzal a magyarázattal, hogy a levélírás tulajdonképpeni célja Paris merészségének és szemtelenségének feddése (Helena Parisnak, 3. versszak, 1-2. sor). A Lévai Névtelen másként értelmezi ezt az esetleges hallgatást, Paris levelének figyelmen kívül hagyását: szerinte Paris a hallgatást még beleegyezésnek vélné. „Nem tűrhetem, Páris, hogy nem írnék, Mert az nekem dícsíretnek tetűék, Hogy kévánságodnak ebből engedék, Egynéhány szóval azért választ tevék.” (Lévai Névtelen, 477-480. sor) A Lévai Névtelen tehát a „glória ... levis"-1, a könnyű dicsőséget nem Helena, hanem Paris könnyű győzelmeként érti. Gyöngyösi érvelése ebben az esetben is logikusabb és közelebb áll Ovidiuséhoz, s a Lévai Névtelen variánsa inkább arról tanúskodik, hogy nincs tisztában az ovidiusi szavaknak, nyelvtani alakoknak, de főként az összetettebb gondolati struktúráknak a jelentésével, s az Ovidiusnál oly gyakori tömörítések és célzások feloldásánál ez nyilvánvalóan kitetszik. A Lévai Névtelen és Gyöngyösi fordítói módszerének különbségei azonban nemcsak az eltérő müveltségbeli háttér és technikai tudás folyományai, hanem az adott korszakok eltérő irodalom- és fordításszemléletéből is adódnak. A reneszánsz kor az antik költészet magyar fordítástörténetének kezdetét jelenti, s a Paris és görög Ilona széphistóriája minden bizonnyal a magyar fordítástörténet egyik alapozó műve. A műnek a pretextussal való összeolvasása a reneszánszra jellemző általános jegyekre is ráirányította figyelmünket (a szerzői és fordítói alapállás különböző megítélése, a pretextus műfaji jegyeinek alárendelt szerepe, az elbeszélő jelleg kidomborítása, az antik referenciák redukált átvétele, a szöveg akkomodációja). A fordítástörténet és a költészettörténet szoros összefüggése azt is egyértelművé teszi, hogy bár hajlamosak lehetünk arra, hogy a XVI. és XVII. heroida korai magyar fordításait a fordítástörténeti fejlődés folyományának tartsuk, valójában nem erről van szó. Az egyes fordítástörténeti korszakok fordításeszményeinek különbségei nem jelentenek egyben minőségi javulást, vagy az ideális fordítás felé való irányulást, inkább az egyes fordítói módszerek folyamatos együttéléséről és időnkénti egymásnak feszüléséről van szó. A reneszánsz epikus költői művek szerzői arra törekszenek, hogy integrálják, saját müveikbe olvasszák az antik költői műfajokat, a szerzőséghez való viszonyulásuk viszont ezzel ellentétes, hiszen saját (nemegyszer névtelen) szerzői énjük a pretextus szerzőjével szemben alulmarad. Ez a kor irodalomfelfogásának folyománya, s ebből kifolyólag az integráció felfogása is koronként változik (a 20. század elején
