Irodalmi Szemle, 2010
2010/2 - TANULMÁNY - Rácz Vince: A csodába a hétköznapokkal! (Szerb Antal szépírói és értekező munkásságának kapcsolódási pontjai, tanulmány)
62 Rácz Vince dalmi örökségét”.12 Hősei általában többre tartják „a forrongó bizonytalanságot a szürke hétköznapok egyforma kiegyensúlyozottságánál”,13 akárcsak ő, az elméletíró a spontaneitást, az egyéniség kiteljesedését, a szűkös lehetőségeket és élethelyzeteket kínáló lefokozott élettel szemben. Kétely és nekirugaszkodás, irónia és rajongás kettőssége határozza meg a felnőttkori novellák alaphangulatát is, csakúgy, mint az esszékét. A novellistát ugyanaz a gyötrő dilemma foglalkoztatja, mint az elméletírót, intellektus és élmény libikókáján egyensúlyoz, de tudja, és tudjuk mi is, intellektusa a súlyosabb. „.. .mintha nem is volnék: csak egy felöltöztetett agyvelő”'4 - írja a naplójában. Annyira persze nem súlyosabb, hogy a földre szögezné és véget vetne lebegő játékának, de annyira igen, hogy ösztönével ne lendüljön szédítő magasságokig. A képes beszéd hátránya, hogy a képzeletnek túlzottan pontos irányt és feszes alakot szabva, lekerekíti a gondolatot, mely természeténél fogva nem kerek. Akkor már mondat lenne. így van ez ezzel a libikóka-hasonlattal is, azonban kétely nélkül állítjuk, az intellektus egy milligrammnyi túlsúlya teszi olyan mérhetetlenül izgalmassá a Szerb Antal-i életművet novellástul, regényestül, elméletestül. Észember, aki pazar irrealitásérzékkel bír, és még valamivel, ami több mint formaérzék, de kevesebb mint a művész kérlelhetetlen teremtőereje, tehetsége, mellyel fdológusi, esszéista indíttatás, könyvélmények híján is az ihletettség állapotába képes kerülni. Intellektusa fokozza ihletettségét, így fordulhat elő az a paradoxia, hogy írói alkatában a tudatosság az ösztön cinkosa. „Az irodalom hallatlanul izgalmas valami, és egyáltalán nem elvont, hanem nagyszerű szabad lebegés”15 - mondta egyszer. Novelláiban, regényeiben szintén valamiféle libikó-kamozgás, lebegés érvényesül két világ határán, vagy inkább az egyetlen létező mezsgyéjén. Korábbi hasonlatunkkal élve, a lelkében révész Szerb Antal A Pendragon legendában a túlsó parton köt ki. A hétköznapokból átlendül a csodába. A filoszhős a könyvtárat kísértetkastélyra cseréli, egy kísértetkastély pedig, nevéhez méltóan, valósággal vonzza a kísértetet, vagyis a csodát. Ugyanakkor bármennyire is átlendül a csoda szférájába, filológusi ihletettsége átsüt a mese szövetén, a regényben a többé-kevés- bé szabályos kísértethistória mellett megfér egy esszé is a rózsakeresztes mozgalom mítoszairól. Ez adja azt a bizonyos elméleti jelleget, mely szépirodalmi müveire olyannyira jellemző. Az imént azt mondtuk, többé-kevésbé szabályos kísértethistóriát alkot; ami a szabálytalanságnak forrása: az a bizonyos ironikus felhang. Egyfelől a műfaj mintapéldányát szolgáltatja, másfelől a paródiáját. Intellektusának említett túlsúlya nem engedi, hogy túlzottan komolyan vegye magát, ez a többlet billenti ki egyébként a műfaj nyomtávjából is. Szerb Antal ugyan kísértetjárta vidékre kalauzolja olvasóját, de minduntalan jelzi, maga sem hiszi, amit el akar vele hitetni, illetve dehogyis akar, merthogy kizárólag szórakoztatásra és üdítő játékosságra törekszik. Ha a novellák csodaváró filozopterhőse sokban Szerb alakmásának tekinthető, az Utas és holdvilág Mihálya majdhogynem azonos a szerzővel. Jól példázza a szépíró Szerb Antal egyik legjellemzőbb vonását: mégpedig hogy figurái zömmel vagy papiralakok, vagy szerzői tükörképek. Autonóm novella- vagy regényhős megalkotására nem igazán futja szépírói tehetségéből, ebből a szempont
