Irodalmi Szemle, 2010
2010/2 - TANULMÁNY - Turul Emese: A szakrális szubjektum: a szinkronikus létélmény. (Egyetemes és örök élmények Weöres Sándor költészetében)
A szakrális szubjektum: a szinkronikus létélmény 49 Önmagunk méltóságáért harcolunk, ha tetteink rangját önmagunkkal elismertetjük.”32 A szinkronicitás révén Weöres szakrális szubjektumszemlélete azáltal ébreszti rá az embert saját lehetőségeire, hogy ugyanazon rácsodálkozással néz szét minden versében, amellyel a tudatára ébredt ember először tekinthetett vilá-gára. A tettnek nem a mechanizmusa, de a mozdulat érdekli, a jelenetben nem a történet, de a katartikusan megszülető létezés. Az önmagát bontogató létérzés által nemcsak versei világát tárja fel, hanem a személyes létezés rejtelmeit is: „Lelkem, füstté vált virágom! szétröpültél/s csak alkotód kezében tündökölsz újra. ” (Triptichon) Ily módon személyiségünkön önmagunkat áttörve - a világ létfelfedező labirintusa fogad magába. Weörest idézve hermeneutikai élmény kínálkozik: „aki beléjük akar hatolni, fel kell hogy ajzza az intellektusát, fantáziáját, intuícióját, teljes emberi regiszterét”. A tér-időbeli világmodell a tudatos és érző ember nélkül színtelen, néma és megfoghatatlan. Hiányoznak belőle az érzékminőségek. A költők és művészek a tudatos, szemlélődő és érző szubjektummal való kapcsolatformájukat keresik elsősorban. Az erkölcsi, esztétikai és mind-azon értékek megszólaltatásáért, ami kapcsolatban van a léttörténések értelmével, céljával és éltetésével. Az ön- és létértelmezés folyamában Ady a monologikus Én-líra szerepkörében az Egész darabokra való széthullását élte meg. Szabó Lőrinc a részek között teremtett dialógust, a keleti kultúra33 megszólaltatásával tendál a szintetizáló jelleg felé. A modem szakrális szubjektum, aki a messiási terveket látja és a sötétség időszakában az embereket tudatos koncepcióra tanítja, aki túljutott önmaga örökké változó énjének főszerepén, idő- és térsíkok között a dialógusok keresésén, mert ő maga az ősegész, „a külsőkben tájékozódva/kutasd ki belül-valód. ” (Az eltűnt után) Létezése akkor nyer létjogosultságot, ha mindenki önmaga lesz! Az ősegészben létező és az ősegészet éltető, az emberiét nagyszerű esélyeit idéző. Nemes értelemben Weöres Sándor szakrális szubjektuma révén annak a költői mindent tudásnak a teljességét sejteti meg - amitől éppen szabadulóban van -, amely a befogadót visszavezeti abba az idilli állapotba, amikor nem a részletek diszharmóniája a központi szervezőerő, hanem az a tudat, midőn az ember valamilyen teljességben, kozmikus harmóniában létezhetett: „költészetem az emberi lélek különböző vetületeit kutatja a biológiai, érzéki, érzelmi, értelmi szférától az imaginativ, intuitív szellemi szférákig, s szándékom igényem szerint a humánum szolgálatában, ha még csak homályosan feltárt különféle mélyrétegeket kutatok is.”34 Az emberiét nagyszerű esélye idéződik meg költői világa által. A szakrális szubjektum önreflexiójának metafizikai vonásai A metafizika fogalma az irodalom keretében a szó alapjelentését gazdagítja a gondolat, az értelem és az érzelem jelentéshálója és a szavak jelentésmezői között, analogikus összefüggéseket teremtve. Az összefüggések részek, mozaikok révén válnak élővé a gondolat számára, hogy felidézhetőbbé váljon az egésznek és a tel
