Irodalmi Szemle, 2010
2010/2 - TANULMÁNY - Turul Emese: A szakrális szubjektum: a szinkronikus létélmény. (Egyetemes és örök élmények Weöres Sándor költészetében)
A szakrális szubjektum: a szinkronikus létélmény 47 tott lelkületet formáljak, aki a saját individuumától, a saját énjétől el tud távolodni, fel tud oldódni. "u Az önmaga szabadságáról megfeledkezett embert, költészete révén szembesítette az örök Embert a saját szabad lehetőségeivel. „A múltbeli ember mindig másokat hódított meg”23 a külső érvényesülésnek adva teret. Jelenünkben a belső értékek kerültek előtérbe: „testi-lelki önmagát emeli egyre értékesebbé. Én erre az önmagát meghódító emberre gondolok”24. A szabadság teljességének megéléséhez előbb le kell vetni a szerepeket, hogy önmaga mivoltát megtapasztalva egyéniségét is elveszítse. „Az egyéniség nem elhatározott karlendítések sorozata, nem önmagunk jellegzetessé-csonkítása, hanem átlagjéletti többlet, rendkívüli szellemi terrénumokra eljutás, szellemi szabadmozgás. Az egyéniséget károsnak tartom, elszigetelőnek, leszűkitőnek. Csak akkor tudok minden hanggal, mindenféle kultúrával azonosulni, ha az egyéniségtől szabadulok. ”25 Az intuíció fokán éltetve az ős-egészet „a mélységet és magasságot kutatom, nem a közvetlenül érzékelhető szintet. Az ösztönvilág mélyeit és a szellemi régió magasságait ”26, mellyel a szakrális szubjektum egyenrangú és szétbonthatatlan egységet képez. „A költő — hangszer; anyaga a vadrózsaágé, és - ha szerencséje van - Orpheusként tiindérsíp-hangszínt is adhat akár a dalnak, amely az idők kezdetétől eleve ott fészkel a létezésben. 'ni Az élet egészének varázsában a zárt gondolatszerkezeteket szeretné feloldani, mert „E világ szűk nekem:/ha kinyújtom kezem,/egy csillagot fogok/s csak egyhelyben vagyok. ” (Rongyszőnyeg 51.) A szubjektum önreflexiója során önmagát nyitottá, összefüggés-keresővé teszi a belső és a külső összhang - őshang számára: „Mondanivalóm lényege: igyekszem az olvasókat emberi lényük tágabb regiszterére ébreszteni, a reflexek dinamikus működésére, az ösztönök hullámmorajára, az értelem rendező-tágító és nem korlátozó, leszűkítő hivatására, s a tudat fölötti alig dimenzionált tág térségekre. »Ismerd meg önmagadat«: ez a célom. Ügy vélem, hogy a tágabb önis- meretű ember kevésbé rabja személyes igényeinek és szenvedélyeinek, békésebb munkájában eredményesebb, szociálisabb és kozmikusabb. Igyekszem költészetemet súlyosabbá, szellemibbé tenni, hogy az önző elanyagiasodással, individuális széthúzással szemben ellenhullámokat támasszak, a lelkek Jélemelése és megművelése, a kommunikáció létrehozása végett. ”28 Weöres a „az ősegészbe visz- szaformi nem tudó emberi egzisztenciasebének ilyen tudatos és szüntelen viselője volna, s ennek ellenére sem az emberi szubjektumból táplálkozó alanyi líra ezeregyedik változatával »nyitott új mezőt a költészetnek«, hanem a mitikus - és történelmi - veszteség előtti állapot nosztalgikus vándoraként a létezés objektív lírának adott új hangzást és hangszínt. Üveglap-személytelenséggel, üveglapalázattal átengedve önmagán mindent, ami nem én, ami nem az övé, hogy a lírikus személyiség feláldozásával a mindenségnek készítsen fészket a verseiben. Ez az igazi személytelenség.”24 A szakrális szubjektum szabad szellemisége nemcsak a reális társadalmi kibontakoztatásokat, hanem az örökös lelki igényt, az emberekből soha el nem tűnő szellemiséget táplálja. „A szakrális költészet gáttalan repülése az
