Irodalmi Szemle, 2010
2010/2 - Pomogáts Béla: A nyelvvédelem kérdéséhez - Stratégiai és taktikai megfontolások
14 Pomogáts Béla nek minősítsék. Egy eleve antidemokratikus rendelkezést ugyanis könnyen lehet a magánélet szférája ellen is fordítani. Annak idején: a sokat bírált Osztrák-Magyar Monarchia korában ilyen törvényre sor sem kerülhetett volna, és a mindig is szigorú kritikával emlegetett 1908-as Apponyi Albert-féle iskolatörvény is csak arról rendelkezett, hogy azokban a kisebbségi (például erdélyi görög katolikus vagy görögkeleti) iskolákban, amelyek a magyar államtól kapnak segélyt, heti két órában az államnyelvet is tanulni kell - egyébként minden tantárgyat az iskolafenntartó közület nyelvén (tehát például románul vagy szerbül vagy ruszinul) lehetett tanítani. Az új szlovák nyelvtörvény éppen a végrehajtási rendelkezések homályos volta következtében kétségtelenül bizonyos „lelki” pressziót jelent, és azok körében (vagyis a szlovákiai magyarok jelentős csoportjainak az esetében), akik nincsenek felkészülve a lelki és morális ellenállásra, fel fogja gyorsítani az asszimilációs folyamatokat. Bizonyára ez a megfontolás is szerepet játszott a törvény megalkotóinál. A helyzetet súlyosbítja, hogy igazán hatékony kontrollra és védelemre az Európai Unió intézményei részéről sem lehet számítani. Ez különben az eddigi történéseket figyelve már kiderülhetett. Az unió most jó esztendeje küszködik egyrészt azzal a pénzügyi válsággal, amely a mögöttünk lévő esztendő leginkább szerencsétlen világpolitikai fejleménye volt, másrészt küszködik a saját intézményrendszerének és jogrendjének kiteljesítése körül tapasztalt belső vitákkal, amelyek nemegyszer az uniós rendszer magasabb szintű, átfogó működésének tervezett stratégiáját kérdőjelezik meg. Mondhatnám, az unió vezető hatalmait lekötik a maguk belső bajai, nemigen van erejük és idejük (kedvük) odafigyelni a kisebb közép-kelet-európai országok belső fejleményeire és egymás közötti konfliktusaira. Nem egy nyugat-európai politikus gondolja úgy, hogy a keleti bővítés kissé elsietett volt, és most már hagyni kell, hogy az unióba felvett új államok maguk oldják meg azokat az egymás közötti konfliktusokat, amelyeket a „hagyományos” (a nyugateurópaiak számára tulajdonképpen értelmezhetetlen) nacionalizmusok okoznak. Mert ne legyenek kétségeink: a mértékadó nyugati közvélemény mind a szlovák nyelvtörvényt, mind az ezt fogadó magyar tiltakozást a régivágású kelet-európai nacionalizmusok következményének látja, és (kivált válságos időkben) nem kiván foglalkozni azokkal a perpatvarokkal, amelyeket ezek kiváltanak. Igaz, mindehhez hozzájárul az is, hogy a vezető uniós hatalmak a kelet-közép-európai régió történelmét és etnikai viszonyait tekintve lényegében tájékozatlanok, nem hajlandók tudomásul venni azt sem, hogy a dél-szlovákiai magyarságot igazából egy igazságtalan döntés szakította el Magyarországtól. Az európai intézmények részéről megnyilvánuló érdeklődéshiányt szomorú módon egészíti ki a magyar állam gyengesége, aminek következtében erősen csökkent az ország diplomáciai mozgástere. Korábban, midőn Magyarország még a kelet-közép-európai térség „éllovasának” számított, bizonyos óvatosságot lehetett tapasztalni, például a szlovák kormányzat részéről, a szlovák-magyar kapcsolatok
