Irodalmi Szemle, 2010
2010/12 - Fried István: Széchenyi István emlékezete... (tanulmány)
36 Fried István Széchenyi István emlékezete... (Gyímesi Évának ajánlom) Az 1860-as esztendő egyszerre volt mélypont meg a reménység kezdete. Arany János ódája, a Széchenyi emlékezete érzékelteti, mily megdöbbenést okozott, egyben mily felrázólag hatott a legnagyobb magyar öngyilkossága. Az önként vállalt döblingi „emigráció”-ban élő Széchenyi Istvánról derült ki, hogy korántsem passzivitásban töltötte el az „önkényuralom” évtizedét, hanem nem szűnő erővel vitatta az 1848/49-es események után berendezkedő hatalom célszerűségét és értelmét, jóllehet az 1848-as lemondása-menekülése után következő, rövidebb periódust nem az egyetértés, hanem a rémlátomások jegyében töltötte. Talán azért, mert mindenki másnál inkább volt tisztában nem csupán az európai hatalmi viszonyokkal, de mindenki másnál világosabban látta, hogy a magyar és a nemzetiségi vezetők konfrontációs politikája teljes zsákutcába vezet, az ellenségeskedések miatt mindenki rosszul jár, senkinek a céljai nem teljesülhetnek. Paradox módon az a szólássá lett kormányzati „teljesítmény” hozta közelebb egymáshoz az 1848/49-ben még harcban álló feleket, miszerint amit a magyarok büntetésül kaptak, azt a szlávok és a románok jutalmul. Ilyen módon az 1850-es esztendőkben tanúi lehetünk oly gesztusoknak, olvashatunk oly megnyilatkozásokat, amelyek mintha azt sugallnák, hogy Széchenyi Istvánnak türelemre és megértésre intő írásai visszhangoznának, a történelmi Magyarország népeinek egymásra utaltsága, kizárólag összefogással, eredménnyel kecsegtető ráismerései lennének az időszerűek és népszerűek a korábbi konfrontációs, hegemonisztikus megfogalmazásokkal és akciókkal szemben. A magyarok és a „nemzetiségiek” írástudói a megértésről beszéltek, írtak, elsősorban a publicisztikában, de a szaporodó kölcsönös fordításirodalom révén is. Többek között szerb és román népköltészet jelent meg magyarul, szerbül napvilágot látott az első Petőfi-vers, az erdélyi útleírások a román lakosságról is beszámoltak, miként Urházy György 1854-es Keleti képek című könyve fontos folklorisztikai anyagot is tartalmazó balkáni beszámoló, amely kiigazítja a csupán egzotikusságot felidéző képzeteket. A közeledés „politikája” hatotta át a közvéleményt formáló újságírást és szépirodalmat, ennek sorában 1848/49 időnként harcos-harsány újságírója, Jókai Mór oroszlánrészt vállalt. Tevékenységének talán kevésbé hangsúlyozott területe a
