Irodalmi Szemle, 2010
2010/11 - Pomogáts Béla: A nyelvstratégiától a kulturális stratégiáig
A nyelvstralégiától a kulturális stratégiáig 9 A nyugati világ magyarsága, és erre most már számítani kell, lassan elveszíti anyanyelvét: a második emigrációs nemzedék már csak törve, a harmadik pedig már egyáltalán nem beszél magyarul. Éppen ezért az ő körükben nem nyelv- védelemre van szükség, hanem a magyarsághoz való tartozás érzésének vagy a származás tudatának a fenntartására, amely mára elsősorban nem nyelvápoló erőfeszítéseket, hanem kulturális munkát kíván. Vagyis fel kell kelteni, meg kell erősíteni a nyugati világban élő fiatal magyar nemzedékek érdeklődését a magyar zene, a néptánc, a művészet és népművészet, az elődök szülőhazája iránt. Mindez a nyugati magyarság esetében új kulturális stratégiát követel, és ennek a stratégiának a kidolgozásában, megvalósitásában a magyar kulturális szervezeteknek, intézményeknek össze kell fogniok. A magyar nyelv most: az új évezred változó és sok tekintetben neuraszténiás világában valóban védelemre, következésképpen okos, tervszerű védelmi intézkedésekre szorul. Ezeket az intézkedéseket társadalmi konszenzusra kell építeni, nem szabad elhamarkodni, és főként szabad pártpolitikai érdekeknek alárendelni. Egyszer össze kellene ülniük azoknak: nyelvtudósoknak, közéleti személyiségeknek, íróknak, újságíróknak, egyesületi vezetőknek, akik felelősek a magyar nyelv jövője és sorsa iránt. Ők kezdeményezhetik azt az új „nyelvújítást”, amelynek nem kevesebb felelősséggel, leleményességgel és hatékonysággal kell érvényesülnie, mint ama réginek, amelynek Kazinczy Ferenc volt a vezére és mestere. Természetesen nem „nyelvújítási” mozgalomról van szó, hanem nyelvvédelemről, -ápolásról, -gondozásról, ennek a munkának a magyar nyelvi öntudat, vagyis a nemzeti identitástudat megerősítése az alapvető feladata (és feltétele). Igaza van Kosztolányinak, aki 1932-ben Pár szó a nyelvújításhoz című írásában a következőket jegyezte le: „A nyelvet, mely eleven, folyton változó és fejlődő folyamat, sohasem lehet véglegesen »rendbehozni«, kisöpömi és fényesre kefélni, de annyit igenis elérhetünk, hogy az öntudat résen álljon és csöndben, rejtetten munkálkodjék.” Ezt a rejtett lelki munkálkodást kell megalapoznunk okosan és szívósan most: a következő évtizedekben - együttes munkával, magyarországi, erdélyi, felvidéki, vajdasági magyaroknak, tudományos és irodalmi intézményeknek - olyan átfogó jelleggel és megfontolt tervszerűséggel, hogy a nyelvstratégiából kulturális stratégia, mi több: nemzeti stratégia legyen.
