Irodalmi Szemle, 2009
2009/2 - KÖNYRŐL KÖNYVRE - Fried István: Az Előretolt Helyőrség újabb légionáriusai (Kötetek ifjú erdélyi szerzőktől)
80 Fried István legigényesebbnek látszó, helye szerint összegző verse. Egyben az elhallgatás bejelentéséé, hogy erre (minthogy ez az első versszakban olvasható) a versegész cáfolatul szolgáljon. Az egyes szám harmadik személy emlegeti az elhallgató költőt. A rapp nem a csöndesebb műfajok közé tartozik, egyetértő, együtthallgató, együttkiáltó közönséget céloz meg, az elhallgatások tárgyainak indulatos felsorolása, a keretes szerkezet az önmagába visszatérő, de önmagának korántsem elég gondolkodásról tudósit, a múlttól és jelentől való megszabadulás vezérli, elfúló kiáltását a vers utolsó versszakában a háromszoros s a többi (az egész világ, az ismert meg az ismeretlen, a közeli meg a távoli, a személyes meg a személytelen, a költői meg a költőietlen?) artikulálja, hogy első lezárásul nyomatékosítsa: „Ezt fogom most szépen elhallgatni”, azaz a folyamatos jelenben, mely tagadása (mindenféle?) jövőnek. Második lezárásul meg a hosszú gondolatjelek közé iktatott CSEND íratik. A többi (meg a s a többi) valóban néma csend. Ám ezt a kötet tartalomjegyzéke követi. Az olvasást kezdhetjük elölről. Murányi Sándor Olivér 2007-es Felnyomták szentnek kötete olyan értelemben meglepetés, hogy a végletek novellisztikája, meglepő a novellák fesztávolsága, a hangvételek változatossága, a szabályosabb meg a szabálytalanabb előadásmód ciklusokba rendeződése, minekutána tudatosul, hogy a szent és a profán valójában ugyanannak színe és visszája (Anatole France ezt tudatta a maga szkeptikusironikus módján Thais-ával, Thomas Mann A kiválasztott című regényével tanúsította, hogy a legnagyobb bűn közelében ott a kiengesztelődés, a szentté válás lehetősége). A világirodalmi példák csupán azt célozzák, hogy obszcén és emelkedett, nevetséges és fenséges, szakrális és deszakralizált mai szemlélését értékelni tudjam a novellista kötetét lapozgatva. A ciklus első részében Szent Ferenctől Fráter Györgyig, kisvárosi különcöktől gyermekkori traumáig, szinte misztikába hajló erdélyi történettől a költőkarrier szatírába hajló, egyben anekdo- tizáló előadásáig próbálja Murányi a megszólalás célszerű, tömörített alakzatait - sugallva, hogy egy terjedelmesebb epikai mű történetváltozatai felé ugyanúgy nyitható ez a fajta novellisztika, mint egy korszerűbben értelmezett erdélyiség felé (amelynek olyan képviselőit érdemes idesorolni, mint Mózes Attila, Király László és nem utolsósorban Bálint Tibor). Murányi egyetlen epizódot vázol föl, nemigen bontja ki, sejteti, hogy a színre hozott emberi sorsok egy szigorúan megtervezett vagy éppen ellenkezőleg egy sugallatra megváltozó tudati cselekvés irodalmivá alakuló dokumentumai. A tömörítés minden bizonnyal erőssége, a lemondás a fölös retorikáról nem kevésbé. A középkor emígy jelenik meg: „Alkonyodott, a környező dombok, mint hasukon fekvő vörös oroszlánok búcsúztak a Naptól, egyre inkább maguk közé rejtve széles mancsaikkal a várost.” Flogy aztán a Naphimnusz (a novella végén) elárulja az itáliai tájkép mögöttesét. Az utolsó napját élő Fráter György a sírba viszi legújabb, fondorlatos nemzetmentő tervét, s ami marad, a természeti mítosz sokértelműsége által elfedett üzenet a létezés kiszámíthatatlanságáról:
