Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - Horea Garbea tárcái - Lordok és bojárok, Nosztalgia, avagy..., A kormány ellenében!, Romgol, Nosztalgia, A Toyota mosolya, Prostitúció és dörzsöltség (Balázs Boróka fordításai)
68 Horea Garbea tárcái bosszankodni, hogy lehetetlen hozzáférni az információhoz, mint ma informálódni. Bár a kommunista rendszer anyagi nehézséget okozott a lusta agyak és tollak számára, akaratlanul, vagy talán szándékosan, mégis spirituális kényelmet biztosított. Nagyon is megfelelt - bár nem ismerték el, sem akkor, sem most, - lázadozni, hogy akadályozzák abban a tevékenységben, amihez nem is értettek. Ilyen szemszögből vizsgálódva meglepődnénk azon, hogy akikről a legkevésbé is feltételezhető, azok gondolnak nosztalgiával a kommunista egyeduralomra. Egyesek saját maguknak sem vallják be, de néha úgy viselkednek, mint akik nagyon fájlalják a múltat. A színházigazgatók azt szeretnék - mint annak idején -, ne legyenek nézetkülönbségek az általuk választott darab körül, és legyen tilos a többféle vélemény, ami adott esetben bántó is lehet. Sok író visszasírja a régi irodalmi lapokat, biztos állami támogatással és a végtelenségig felduzzasztott személyzettel, mindenféle technikát nélkülöző szerkesztőségi irodákkal, ahol szundikálhattak kedvükre. Nem tenném tűzbe a kezem a nemzeti tévé tekintetében sem, hogy ne lennének olyan emberek, akik sajnálják a régi monopóliumot! Ezért aztán, egy szélsőséges pártnak - mely nyíltan vállal egy emberibb arcú diktatúrát, ami nem több egy álarcnál - jócskán megnőtt a népszerűsége. Azt hirdeti: „legyen rend”! Vagyis a parancsra való engedelmesség. A kultúra területén is van éppen elég hívük, akik meglepődnek a nosztalgikus érzületen, de akik a szavazófülkében... ki tudja? Egyetlen ok a derűlátásra: a nosztalgia emészti a szervezetet, ezáltal hajlamossá tesz az alkoholizmusra. Biztos vagyok benne, hogy két-három éven belül sok nosztalgikustól megszabadulunk, a legbiztosabb úton távoznak majd a kultúra porondjáról. A Toyota mosolya „Az én időmben” a középiskolában a román irodalmat 9. és 10. osztályban Dosofteitől Paul Everac-ig „tanultuk”. Azok, akik feljebb léptek egy lépcsőt, 11.- ben mindent kezdtek elölről, a Mesterül Manole-tól a ’60-as generációig. Ezért kétszer „tanultuk” kortárs költészetből a „Hirosima mosolya” című költeményt. Első alkalommal 10. osztályban. Aztán 12.-ben volt egy kitűnő tanárnőnk, ő ajánlotta u- gyanazon költőnek más verseit is, például a „Hannibál” címűt, azzal a megjegyzéssel, hogy az jobb vers. „Hannibál” tekintetében véleménykülönbség támadt, amelyet a tanárnő és a tankönyv (úgy emlékszem, Nicolae Manolescu volt a szerzője) segítségével megnyugtatóan tisztáztunk. Nekem úgy tűnt, hogy a vers - amelyre néhányan talán még emlékeznek - sajnálatot fejez ki amiatt, hogy Hannibál nem hódította meg Rómát, és nem azt, amit a tankönyv szuggerált, az elégtételt, hogy a rómaiakat nem győzte le egy nagyravágyó barbár.
