Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - Tóth László: Amit a kultúra mondat velünk Vonások a hatvanéves Kulcsár Ferenc arcképéhez
JUBILÁNSOK 19 A felkiáltójeles ember Máig tartom, hogy Kulcsár ez időben nemzedékem azon tagjai közé tartozik- beleértve magyarországi pályatársainkat is akik a legszélesebb regiszteren képesek megszólalni, s azt sem lenne nehéz bizonyítani, hogy akkori próbálkozásaink közül az ö nevéhez - főleg a Napkitörésekhez - kötődik, még mai olvasatban is, a legtöbb, nemzedékünk útkeresését, világérzékelését, poétikai-noétikai törekvéseit, erkölcsi kánonjait, nyelvvel való küzdelmeit máig leghitelesebben tükröző o- pus (lásd ezek felsorolását fentebb), mi több, van egy verse, mely már nemzedéke majdani múzeumában tesz röpke látogatást: „Napkitörések égették a szívét, írt hát egy verseskönyvet, / legyen mit a polcra tenni nemzedéke majdani / múzeumában”- idézi fel egykori önmagát a Bálám szamara Angyalbőrbenjének R. C.-je, költőnk későbbi lírai megtestesülése. Ahhoz sem fér továbbá kétség, hogy a személyiség- és nyelvkeresés tragikuma, illetve a közösségi (nemzedéki, kisebbségi) sors drámái egyikünk müveiben sem jelennek meg olyan izzással, mint Kulcsár köteteiben, még ha a zsákutcákat - így második kötetének, az Edennek neveztemnek (1975) nagy nyelvi erőket, képi tartalékokat mozgósító, ám mégiscsak másodlagos, Adyba, Nagy Lászlóba fulladó líráját, annak túlbeszéltségét, modorát - sem kerülhette el (néha túladagolta a „szövegheroint”, vonatkoztatjuk ide a jóval később írt Az élvezet szövegei telitalálatát). S nem idegen ettől a költészettől - mint ahogy magától a költészettől sem - az a fajta közéleti ihletettség, illetve a nyomasztó társadalmi gondoknak, sőt időnként a politikumnak a versbe való minduntalan beszüremkedése, amely Kulcsár Ferencnek az 1970-1980-as évek fordulóján írt verseit, köteteit (,Krónikatöredék, 1979), illetve a politikai okok miatt évekig várakozólistára helyezett A felkiáltójeles embert (1987) jellemzi; ne feledjük, az 1968 utáni husáki rezsim posztsztálinista restaurációjának legsötétebb éveiben vagyunk ekkor („dühöngött a konszolidáció” - emlékezik vissza később erre az időszakra a Bálám szamarának R. C.-je az Albérletekben. Vagy, ahogy Kulcsár ugyancsak egy nyilatkozatában jellemezte, „az antigenezis évei” voltak ezek, amikor is „az életet a lét fölé, az anyagot a szellem fölé helyezték”). Egyidejűleg az újraéledő szlovák nacionalizmus felől is egyre erősödő támadások érték ekkoriban költőnk szükebb közösségét, a csehszlovákiai magyarságot, mely támadások annak múlttudata, nemzetiségi önismerete, nyelvének széles körű használata és iskolarendszere ellen irányultak elsősorban, valamint arra, hogy a szóban forgó töredéknépet elszakítsák a magyar művelődés egészétől. (Tanulságos lenne újraolvasni Kulcsár elmúlt év- tizedekbeli publicisztikáját is, amelyből még nem készült válogatás, ám amely a maguk idejében igen fontos és máig meggondolkodtató darabokat tartogathatna számunkra, különösen képzőművészeti vagy 1989-et követő közéleti tárgyú írásai vonatkozásában.) Természetesnek gondolom hát, hogy - a kor kihívásaira adott egyik lehetséges válaszként - a személyiség önazonosságát kereső és féltő versek elé ez idő tájt a közösségi identitáskeresés és -megőrzés opusai tolakodnak, a költői attitűd pedig
