Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - JUBILÁNSOK - Tóth László: Amit a kultúra mondat velünk Vonások a hatvanéves Kulcsár Ferenc arcképéhez
16 JUBILÁNSOK üget előre változatlan lendülettel írói és Szigeti László kiadás- és irodalomszervezői pályáján. Miközben ez a nemzedék igazából máig nem méretett meg, és máig nem került sor irodalomtörténeti hozadékának elismerésére, alapos értékelésére - sem nemzedékként, sem külön-külön alkotókként (talán egyedül Grendel Lajos a kivétel, de még az ő értékelői sem bíbelődnek sokat nemzedéki hátterével) -, még oly mértékben sem, ahogy arra az mind az előttünk járó Nyolcak (Tőzsérék), mind pedig az utánunk sorjázó iródiások (Hizsnyaiék) esetében már sor került. Különösen vonatkozik ez Kulcsár Ferencre, aki - állítom - méltatlanul sodródott ki mára a magyar irodalom, s ezen belül a szlovákiai magyar irodalomnak is a perifériájára (bár, ha lehet még ilyenről beszélni, mostanában mintha mindenki egy kicsit a perifériáján lenne). Pedig Kulcsár indulásunkkor központi szerepre tört, s kapott is nemsokára, mely szerepét teljesítménye, jelentősége szerint most is tarthatná, csakhogy mifelénk rendre ma is úgy megy, hogy szerep és teljesitmény nem mindig fedi egymást, így rendre alul marad ez utóbbinak az ő jelenlegi recepciója, megítélése is. Napkitörések Jómagam negyvenkét esztendeje találkoztam vele először - igaz, akkor még csak az Új Ifjúság hasábjain, ahol, 1967 tavaszán - akkori szépreményü poé- ta(ön)jelöltek - Tóth Elemér jóvoltából közös fényképes-kiséletrajzos bemutatkozó oldalt kaptunk vele, illetve Varga Imrével, Varga Erzsébettel és Miklósi Péterrel (hogy ottani nyolcunk közül csak azokat említsem, akik valamilyen formában azóta is irodalomközelben maradtunk). Máig emlékszem az ott közölt kis opusára, az Anyám udvarara, amely mai olvasatban még elég gyermeteg próbálkozás, de e kis idillecske naiv báján is átüt már képeinek és szemléletének eredetisége, nyelvének izmossága. Egy-másfél évvel később aztán személyesen is megismerhettem Kulcsárt - én akkor már egy éve fent bócorogtam Pozsonyban, ő akkor került oda a kassai ipariból -, a József Attila Ifjúsági Klub valamelyik műsoros estjén, amikor az egyik közeli asztaltól átszólt hozzám, megkérdezvén, én vagyok-e az a bizonyos... stb., mire visszakérdeztem... ő-e az a bizonyos... stb., s mivel történetesen Varga Imre is ott ült vele, attól kezdve már el sem váltunk jó darabig egymástól, és sokáig együtt, afféle triumvirátusként, szellemi hármas sziámi ikrekként emlegettek bennünket, ami időnként ma is megesik még, jóllehet már nagyon régen külön síneken fut az életünk, és személyiségünkben, világszemléletünkben, felfogásunkban, munkáinkban alaposan eltávolodtunk egymástól, s már jóval több az eltérő vonás köztünk, mint bennünk a közös. S bár antológiánkba, a Tőzsér Árpád istápolta Egyszemű éjszakába emlékezetem szerint Kulcsár az utolsó pillanatban és a legkevesebb opusszal került be (melyekre Tőzsér előszavától még külön minősítőútbaigazító szavakat sem kapott), ottani hat versében már világosan kirajzolódik néhány későbbi tartalmi és formai jegye (az istennel s teremtéssel folytatott párbeszéd, a mindenséggel való folyamatos szembesülés, a vers kereteit szétfeszítő
