Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - Csehy Zoltán: Orpheusz teste (A mitológiai referencialitás szerepe Kovács András Ferenc kavafiszi versében)
Csehy Zoltán narratíva is csak retorikai távolságtartással valósulhat meg, hiszen erre világosan utal a listába iktatott alkotástörténeti passzusok, közbevetések rendszere: „történetét többször / is átírta”, „hosszan csiszolt szavakkal / igézett égi vágyat”. E kettősség, mármint a mitológiai tárgy és az írás gyakorlati megvalósulására tett célzások együttese a kallimakhoszi, az alexandriai és ebből kifolyólag a kavafiszi tudós költészetesztétikai modell. A hellénista Kallimakhosz egyik alapszabálya, a „bizonyítatlanul semmiről se dalolj” vélhetőleg Himerosz virtuális színházának szereplőit is meghatározta. Ugyancsak kallimakhoszi alapelv a folytonos csiszolás, mely nem pusztán egy életműre terjed ki, hanem a kultúra átörökítésének egyik modelljét is jelenti: az eredetiség-elv elvetése a hagyomány folytonos újjáirását eredményezte, melynek köszönhetően az antikvitásban gyakorlatilag alig akad társtalan mű, sokszor van olyan érzésünk, mintha egyetlen, közös nagy könyv különböző szövegeiről beszélnénk. Az anyag állandósága a nyelv foghatatlanságával és pontatlanságával összekapcsolva olyan termékeny paradoxont eredményezett, mely az eredetiséget a hagyományjelenné varázslásában látta annak tagadólagos elsöprése helyett. Ez az alexandriai költészeteszmény modellálja a vers ideologikus horizontját is: az új betörése kivédhetetlen agressziót szül, és felszámolja a művészi tökély, az örökös rein- terpretáció termékeny lehetőségét. Alexandria tehát a költészet túlélési technikáiról alkotott metafora lesz. Megítélésem szerint ezt a túlélési technikát kicsiben Kavafísz költészete is modellálja, kivált történelmi vagy áltörténelmi anekdotáiban, melyekben rendre egy-egy komolynak vélt vagy tartott eszme bukásának emberi léptékben való megjelenítésére vagy két szemlélet ütköztetésének leírására szorítkozik. Ezek a szövegek vagy puszta szükségszerűségnek, vagy egyfajta kombinatorikus rend megnyilvánulásainak érzékelik a történelmet, melyben az ember lényegében a nyelv, a retorika, illetve a rituális szerepjátszás által létezik. Kovács András Ferenc versében a szexualitás válik nyelvvé, de legfőképpen maga a vágy (himerosz). A pogány, hellén poéta („rendhagyó tehetség”) jelenléte és a szövegből deriválható nemi identitása is normaszegő. A Kovács András Ferenc által is használt „rendhagyó” jelző Vas és Somlyó fordításai nyomán a homoszexualitás kódjaként funkcionálnak. Kétségtelen, hogy Kovács András Ferenc Kavafisz-átiratainak nyelve szinte minden kardinális vonatkozásban a Vas és Somlyó által kialakított struktúrákhoz igazodik, leszámítva az elburjánzó dekorativitás kiterjedtebb jelenlétét. A költemény vizuális megvalósulása részint a szétszaggatást idézi, részint zenei-verstani természetű. A Kavafisznál is oly erőteljesen jelenlévő mi-struktúra az Orpheusz-versbe is belopódzik, nevezetesen a narrátor révén, s egy magasabb rendű esztétikai értékhorizontot testesít meg a „szent erényüzérek, vakbuzgók” és a potenciális és valós gyilkos „Kürillosz által ismét / fölhergelt söpredék” oppozíciós ők-struktúrájával szemben. A megőrzött identitás, a mi-struktúra kavafiszi hitelessége a szétszaggatás,
