Irodalmi Szemle, 2009
2009/10 - Csehy Zoltán: Orpheusz teste (A mitológiai referencialitás szerepe Kovács András Ferenc kavafiszi versében)
Orpheusz leste 5 Himerosz idegensége szintén legalább annyira rétegezett, mint a központi kódként funkcionáló, az alcímbe is beiktatott Alexandriáé („Alexandria, Kr. u. 414.”). Edmund Keely 1976-os monográfiájában kifejezetten az Alexandria-motí- vumon keresztül értelmezi Kavafisz költészetét, s így érzékenyen feltárja a test érzékiségének városaként megjelenített mitikus teret is." Himerosz többszörösen definiált figuraként jelenik meg: „helybéli költő, filozófus és tanító” (funkcióit tekintve vérbeli orpheuszi karakter), „hellén poéta”, aki 414 táján él: identitása egy rideg lexikon-szócikkszerü biográfia és a kulturális átörökítés mechanizmusait radikálisan megváltoztató keresztény ellenségkép sejtetéseiben bontakozik ki. Titokban olvassák, a vers narrátora e titok (a beavatás rítusa) részese, s így magát az írást, a költészetet, Alexandria ősi hagyományát szakralizálja, azaz belső ünnepet teremt, mely a szó tombolásának, orgiasztikus vágykivetüléseinek tiltott boldogságát hordozza. Maga Himerosz „elvonultan élt”, s így a nyelvben felismerhető démoni, függőséget okozó vágy visszavonulását jelképezi az intim szférába. Ezt az orpheuszi elvonultságot játssza ki ellene a beavatatlan tömeg, a mássága magasabbrendüségében biztos, rideg, ítélkező kereszténység a pogány érzékiség foghatatlan csodája iránti érzéketlenség gyáva diadalakor, melynek végeredménye Himerosz agyonkövezése. Már a második strófa katalógusa rávilágít Himerosz majdani sorsára, holott látszatra csupán az antik katalógusversek enumerációs gesztusait testesíti meg: Himerosz megénekelte Szerencsétlen szerelmét, Narkisszosz és Ameiniosz Átírta, mert tünékeny, Igézett égi vágyat Hüakinthosz és Apollón s Héraklészét Hülasszal, történetét is többször hosszan csiszolt szavakkal Endümiónt a Holddal... Ez tehát Himerosz költői korpusza, ám a főmű egy Orpheusz-eposz, melynek fájdalmas hiányában oldódik fel majd a vers végén a költő halála. A fentiekből is világossá válik, hogy a vers szempontjából Orpheusz mítoszának mely része releváns: a sikertelen alvilági vállalkozást követő második lemenetel, a halál. A két legismertebb antik költői mítoszfeldolgozás, Vergilius és Ovidius variánsai közül az ovidiu- si szövegvilág aspektusai töltődnek fel elsősorban jelentéssel. D. E. Hill a két feldolgozást összevetve megállapította, hogy minden olyan elemet, melyet Vergilius mellőz, Ovidius beiktat és kiemel, s minden olyan helyet, melyre Vergilius erőteljesen fókuszál, Ovidius sokszor mellőz vagy megváltoztat.12 így válik Ovidiusnál hangsúlyossá többek közt a fiúszerelmet meghonosító Orpheusz képe is: „ille etiam Thracum populis fűit auctor amorem in tencros transferre mares citraque iuventam aetatis breve ver et primos carpere flores” (10, 83-85.)
